Óriáskerék

Kedves olvasók!

Sajnálom, de be kell látnom, hogy sajnos nyári szünet ide vagy oda, így sem tudok gyakrabban írni. De azért remélem még így is érdekel titeket a történetem. Kérlek ne haragudjatok! Nem tudom mikor jelentkezek újra, de addig is itt az az új részem, ami remélem tetszeni fog és megdöbbent majd titeket kicsit. Jó szórakozást!

                                                                                                                                    Bianka

Korán ébredve bújok ki ágyamból majd felöltözve úgy döntök készítek magamnak egy forró kávét. Halkan közlekedek, hogy ne ébresszem fel a ház alvóit. A konyhában épp egy idős hölgy tüsténkedik mikor érkezésemmel megzavarom.

- Jó reggelt kisasszony! Óhajt valamit? - kérdezi kedvesen.

- Köszönöm, egy kávét innék.

- Épp most főztem egy adagot! Máris töltök magának. - mondja miközben elővéve egy csészét megtölti a forró itallal, majd beízesítve átnyújtja nekem.

- Köszönöm! - mosolygok hálásan, majd magára hagyom egy kényelmes hely után nézve. Vágyakozva pillantok meg egy pompás kis helyet a szalonban, ahová leülve mesés kilátás nyílik a virágoskertre. A kertről nyomban eszembe jut a tegnap éjszaka, minek emlékére végig fut testemen a hideg. Rettenetes volt az álom, és az is ahogyan Riccardo rám ijesztett, aztán meg olyan különösen viselkedett. Mind ha nem is ő lett volna. Vajon mi lelte? 

- Jó reggelt! - zökkent ki gondolataimból egy férfihang, majd felpillantva Riccardot pillantom meg. 

- Jó reggelt! - köszönök vissza majd meglepődve nézem amint helyet foglal velem szemben.

- Meglep, hogy ilyen korán fent vagy! - mondja miközben belekortyol gőzölgő italába.

- Ahogy te is! - válaszolok megszokott hűvösséggel.

- Én mindig ilyenkor kelek. - mondja miközben a közeli üvegasztalra helyezi fehér csészéjét, majd egy apró lélegzet után folytatja. - Még mindig nem értem mit csináltál odakint éjszaka.- hajol közelebb szemöldökét felhúzva.

- Nem bírtam aludni. - válaszolok kurtán miközben hosszan bámulom a csészém tartalmát.

Zene

- Talán felzaklatott valami? - kérdésére meghökkenve kapom fel a fejem és méregetve nézek bele sötét szemeibe. Vajon ez egy újabb trükk? Mit akarhat? Tekintete fürkészően mustrál miközben a válaszon gondolkozom. 

- A hátam miatt. - fordítom el arcom, miközben hazudok.
- Értem. És jobban van már? - ismételten rá nézek. Próbálom megfejteni különös viselkedésének okát.
- Szokatlan ez a figyelmesség. - jelentem ki végül őszintén. - Mondd mit akarsz? - kérdésemre egy alig látszó mosolyra húzódik szája, de aztán komolyan folytatja.
- Úgy érzem félre ismertelek Adélie. Te tényleg szereted anyámat. Sajnálom, hogy erre csak tegnap jöttem rá! - hangja őszinte sajnálatot tükröz és tekintetében is ez látszik. Bennem mégis kétely van. Nem tudok mit mondani. Miután nem érkezik tőlem választ,  feláll és magamra hagy a szalonban. Összezavarodva bámulok utána, majd hűlt helyére a kanapén. Mégis mi volt ez? Higgyem el, hogy igazat mondott? És az eddigi megmagyarázhatatlanul faragatlan viselkedése csak azért volt mert félreismert? Egy biztos, tőlem ne várja, hogy könnyen feldolgozzam és elhiggyem amit most mondott. Ha igaz egyáltalán. 

Kora délután Paolinánál töltöttem az időm. Szeretek ezzel az asszonnyal lenni. Nem az csak üdítő társasága miatt, hanem mert úgy éreztem a sors talán rajta keresztül akarja némiképp pótolni édesanyám hiányát. Boldogsággal tölt el, hogy gondoskodhatok róla és jól eső érzés önt el tőle kapott szeretettől. 
- Jó látni, hogy ennyire jól van! - fakadok ki örömömben, amikor segítség nélkül az ablakhoz sétál és könnyedén kinyitja azt.
- Ezt nagyrészt neked köszönhető! - mosolyog, amit hálásan viszonozok.
- Hogy milyen csodás idő van! Pompás lenne egy kinti ebédhez! - néz rám ragyogó szemekkel, majd hirtelen az ajtó irányába tekint, ahonnan egy hang érkezik.
- Kint szeretnél enni? 
- Igen, fiam! Hisz olyan szép időnk van! Nem sokáig élvezhetjük még az őszi meleget. - hangzik erőteljes válasza.
- Adélie, szerinted jó ötlet lenne? - kérdésére meglepetten állok föl. 
- Nem látom okát, hogy nemet mondjak. - válaszolom kimért hangon.
- Nos, akkor ezt megbeszéltük! Szólok a felszolgálóknak, hogy kint terítsenek meg. 
- Köszönöm Rick! - lép hozzá Paolina lelkesen és hálásan arcához emeli kezét.
- Akarod, hogy lekísérjelek? - kérdezi szelíd hangon anyjától.
- Majd Adélie lekísér. Nem igaz? - kacsint felém játékosan.
- Természetesen! - mosolygok.
- Rendben. - nyugtázza Riccardo rekedtes hangján, majd rám pillantva elhagyja a szobát. Ismételten zavart keltve bennem.

A tágas terasz, ahol a fenséges illatú ebédet fogyasztjuk ízlésesen van berendezve kerti bútorokkal és feldíszítve különleges növényekkel. A hűs szellő édes virág illatot hoz a közeli parkból, amelyre a kilátás nyílik. Paolina, csak úgy mint én megbabonázva mered a távolba, csodálva az Isten adta természetet. 
- Nem lehet megunni! - szól áhítatos hangon. 
- Nagyon szerencsések, hogy ilyen környezetben élhetnek. - hangzik válaszom.
- Bizony! - mosolyog, majd szájába veszi a villájára tűzött gusztusos ételdarabot.
- Még nem is látott semmit! - szólal meg titokzatos hangon Riccardo.
- Hogy értsem? - emelem rá kíváncsi tekintetem.
- Rick bizonyára Genovára gondol. - mondja Paolina.
- Oh, hát volt már szerencsém megtekinteni a várost. Jemma nemrég körbevezetett rajta. - válaszlom majd számhoz emelve szalvétámat megtörlöm arcom jelezve, hogy jól laktam.
- Biztos vagyok benne, hogy nem láttad még az igazi oldaláról! - folytatja Riccardo.
- Miért? Az milyen? - húzom fel érdeklődve szemöldököm. Tekintete sejtelmes. Hosszan kiélvezi a pillanatot, hogy a válaszára várok.
- Megmutathatom. - érkezik végül a szűk válasz, ami elég ahhoz, hogy azonnal felpiszkálja kalandvágyam. Én mégis hezitálok. Magamon is meglepődök, hogy egyáltalán elgondolkozok az ajánlaton, hogy elmenjek kitudja hová, egy olyan férfival, akivel eddig ki nem állhattuk egymás társaságát.
- Talán félsz? - kérdezi széles mosollyal miután hosszan elidőzök a válaszon.
- Nem! - vágom rá határozottan. - Benne vagyok! - húzom ki magam és próbálok magabiztosnak látszani, miközben az ellenkezőjét érzem.
- Helyes! Addig menjetek amíg ilyen fiatalok vagytok! - szól közbe egyetértően Paolina.- Én addig alszom egy nagyot! - kacsint rám egyet, majd befejezve az ebédet, föl áll az asztaltól. Máris mellette termek, hogy felkísérem szobájába, majd mindenben segítek az asszonynak.
- Indulhatunk? - néz rám Riccardo az ajtóban állva. 
- Igen! - indulok meg felé.
- Érezzétek jól magatokat! - mosolyog Paolina lelkesen, amit kissé bátortalanul viszonzok, majd magára hagyom. 

Az autóban ülve hosszú percek telnek el csöndesen, miközben bámulom a tájat, ami mellett elsiklunk. Kíváncsi vagyok hová tartunk, de ugyanakkor szorongva gondolok bele, hogy nem is tudom valójában ki mellett ülök, és nem tudom biztosra jó döntés volt e bíznom benne. Teljesen összezavart amióta, máshogy viselkedik velem. Vajon őszinte? Vagy csak tervez valamit? Nem tudok kiigazodni rajta. Nem tudom mit gondoljak. Viszont most majd kiderül. Nem tudom mit vállaltam, de az életem már amúgy sem biztonságos, sokat nem veszíthetek. 
- Itt vagyunk. - mondja majd leparkol. Kiszállva a kocsiból egy elhagyatott mezőre csöppenek, minek közepén egy növényekkel benőtt romos építmény állt. Kellett kis idő még rájövök mit is látok valójában.
- Ez egy vidámpark? - teszem fel csodálkozva a kérdést. 
- Az volt valamikor. De már rég nem üzemel. - mondja, majd elindul a bejárat felé, én pedig követem. Magabiztosan lépked és céltudatosan halad. Látszik, hogy könnyedén kiismeri magát a lepusztult terepen. Körbenézve nehéz elhinni, hogy itt valaha gyerek zsibongástól és jókedvtől zengett a a hely.
- Mondd honnan ismered ezt helyet? 
- Nagyapámé volt. - mondja.
- Értem, de mi köze ennek Genovához? - teszem fel gyanakvóan a kérdésem.
- Ez itt. - áll meg rövidesen egy hatalmas óriáskerék alatt. 
- Tessék? - nevetem el magam a gondolatra, hogy felszállok rá.
- Nem fogod megbánni! - mondja, ám ezzel nem győzött meg eléggé. 
- De mi van, ha nem működik jól? - kérdezem félénken.
- A bátyámmal rengetegszer ültünk már rajta. Biztonságos! - szavai meggyőzően hangzanak, de még mindig félek egy kicsit. 

- Bízz bennem! - mondja gyöngéd hangon miközben kezét nyújtja felém és bátorítóan rám mosolyog. Válaszul remegő kezem az övébe helyezem és hagyom, hogy felsegítsen a szerkezetre. Majd a motor irányába  indul, és beindítja. Az ülésem lassan mozogni kezd és megrökönyödve nézem amint egyedül emelkedni kezdek a talajtól. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy átvert, és hogy megállítja az óriáskereket, amint a tetejére érek. Ám ekkor ügyes mozdulattal felkapaszkodott és bepattant mellém az ülésbe. Nem tudta elrejteni arcomról az ámulatot. 
- Mi az? - kérdezi mosolyogva arcomat nézve.
- Semmi. - mondom zavaromban.
- Azt hitted egyedül hagylak? - kérdezi, jót mosolyogva rajtam. 
- Megfordult a fejemben. - mosolygok most már én is.
- Nem bízol bennem? - kérdezi komolyságra váltva.
- Nem tudom. - válaszolok határozatlanul. - Eddig nem adtál okot rá. És még ismeretlen ez az új éned. - mondom anélkül, hogy rápillantanék. Tekintetét magamon érzem, ami hatására érzem amint a vér a halántékomba tódul.
- Hát nem is sokan ismerik ezt az új énemet, ahogyan te fogalmazol. - mondja elgondolkozva.
- Mért nem? - kérdezem félénken, de valóban kíváncsivá tett.
- Mert az őszinteséggel és  és bizalommal vigyázni kell. - válaszolja határozottan, és ugyanakkor fájdalmasan. 

- Ezzel egyetértek! - tekintek végül fel rá. Mogyoróbarna szemei a távolba révednek. A tájat figyeli, amiről teljesen megfelejtkeztem lassan felérve.

- Nahát! - szökik ki számból a döbbenet amint körülnézek. A magasból letekintve mint egy festmény tárul elénk Genova városa és a távoli tenger. A lélegzetem is elakadt. 

- Mondtam, hogy még nem láttad az igazi oldaláról. - mondja győzedelmesen.

- Valóban. - nézek rá mosolyogva. Pillantásunk találkozik és ekkor érzem mennyire közel is van hozzám, ami idegen számomra. Jelenléte valahogy biztonság érzést nyújt. Rég nem éreztem magam ennyire biztonságban, ami nevetséges hisz egy romos óriáskeréken ülök, de mégis olyan távolinak tűnik a veszély, a félelem ami odalent mindig velem van. Kedvem lenne itt maradni. Hirtelen azon kapom magam, hogy még mindig őt bámulom, ezért gyorsan elkapom a tekintetem, és témát váltok.

- És mért nem üzemel a vidámpark?
- Mert nagyapám halála után nem foglalkozott vele senki. - válaszol sajnálkozva.
- Nagy kár! Ezt nem szabadna elhanyagolni!
- Gyerekként a bátyámmal nagy álmunk volt felújítani és ezzel foglalkozni. De aztán jött apám és a nagybátyám közös cége.
- És azt szereted?
- Nem igazán! Mindig is jobban szerettem volna éttermet, szállodát vagy épp egy ilyen vidámparkot vezetni. De így legalább anyám mellett maradhattam ebben a nehéz időszakban. - elgondolkozva hallgattam amint, mesél magáról még földet nem érünk. 
- Köszönöm, hogy megmutattad!- nézek fel rá hálásan, miután leszállva elindulunk az kijárat felé vezető úton.
- Örömmel tettem! - válaszol egy őszinte mosoly kíséretében. Majd némán gondolkozva haladunk tovább és beszállva az autóba magunk mögött hagyjuk a parkot, ami többet adott mint azt gondoltam.