Drága Olvasók!
Elnézést, hogy ilyen sokára tudtam hozni részt, de sajnos nincs mostanában annyi időm írni mint azt szeretném. Elég ritkán, de fogok írni. És remélem tetszeni fog majd a történet, ami ezzel a résszel indul be. Kérlek írjatok egy két szót a véleményetekről.Még annyit, hogy a zene amit hozzá választottam inkább az elejéhez passzol.
Jó olvasgatást!
Bianka
 |
| Zene |
Kávémat iszogatva fejezem be utolsó mondatomat a cikkhez, majd még egyszer átolvasva elégedetten küldöm át a kész anyagot Camille-nak, a főnökömnek. Ő egy rendkívül határozott, szigorú és céltudatos személyiség, aki mindig a divatnak megfelelően öltözködik és megjelenése azonnal tiszteletet parancsol. Ritka az, ha valakit megdicsér, de elvárja, hogy a munkánk tökéletes legyen, ezért mindig igyekszem a maximumot kihozni magamból. A nyomás ellenére élvezem a munkám és ennek köszönhetően írásaim általában elégedettséget tükröznek vissza Camille kemény arcvonásairól.
Mivel befejeztem a cikket, kikapcsolom a laptopot és összepakolok a kicsi, de modern bútorokkal berendezett irodahelyiségbe. Miután lejár a munkaidőm, pár szót váltva a többiekkel sietősen távozom, abban a reményben, hogy Alex nem hagyott még itt a kocsival. Lassan két hete, hogy hazajött és azóta sokszor volt már, hogy ő jött értem, majd együtt elmentünk egy étterembe kajálni. Örülök, hogy újra itt van velem, és bár még mindig nehezen nyílik meg, de folyton viccelődik és kezdi visszahozni a jókedvet az életembe.
Ahogy kilépek a friss levegőre azonnal összébb húzom magamon a vékony kis kabátom, majd szél borzolta hajamat kisöpörve szememből próbálom megtalálni a kocsit. Szerencsére hamar megtalálom majd szélsebesen bepattanok, így nem kell sokáig kint ácsorognom az esőben.
- Szia! - köszönök mosolyogva.
- Kösd be magad és vedd fel ezt a napszemüveget! - utasít kissé idegesen Alex, majd beletapos a gázba és jóval gyorsabban haladunk a megengedettnél.
- De hiszen nem is süt a nap. - értetlenkedek miközben a biztonsági övvel szórakozom.
- Tedd amit mondtam! - hangja nem tűr ellentmondást, így hát gondolkozás nélkül felkapom magamra.
- Mi a baj? - kérdezem aggódva.
- Gáz van! A rendőrség valahonnan szimatot kapott és pár órán belül meg is találhatnak minket ha nem tűnünk el. - hadarja el a lényeget.
- Hogy mi??? - borulok ki a hallottakon. - Mégis hogyan? - kérdezem felháborodottan.
- Ezt szeretném én is megtudni! - mondja miközben éppen áthajt a piroson, épp hogy csak megúszva egy frontális ütközést.
- Alex! Normális vagy? - kiabálom levegő után kapkodva.
- Nem először csinálom, nyugi! - mondja, majd mit sem törődve a dologgal tovább száguldozik kifelé a városból. Ilyen gyorsan még soha sem értünk haza, amit nem is bánok mert elég rosszul érzem magam. Az idegességtől teljesen lesápadtam és a szám is kiszáradt. Belépve a lakásba, azonnal egy pohár vízért sietek, majd a nappaliba, ahol a többiek tartózkodnak. Nate bácsi idegesen telefonál valakivel, miközben Leonie sápadtan öleli Patricie vékony derekát, némi biztatást remélve attól. Alex idegesen járkál fel alá. Mindenki nyugtalan és kétségbeejtő ez a semmittevés, miközben ki tudja mennyi időnk van még. Feszülten figyelünk Nate bácsi-ra miután bontja a vonalat.
- Na? - sürgeti Alex.
- Utazunk.
- Hová? - kérdezi Patricie.
- Los Angelesbe. Ott biztonságban leszünk. Most pedig nagyon gyorsan pakoljátok össze a legfontosabb holmitokat. Két órán belül el kell indulni, hogy elérjük a gépet ami értünk jön.
- Los Angeles? - ismétlem az imént hallott város nevét és próbálom feldolgozni az információkat.
- Nem! Te nem jössz velünk Adélie. - fordul hozzám bácsikám sajnálkozó tekintettel.
- Tessék? - kérdezem teljesen összezavarodottan.
- Alex! Kísérd fel a szobájába és mond el neki amiről beszéltünk. - utasítja, majd tárcsázni kezd egy újabb számot, miközben további utasításokat ad majd sietve távozik a nappaliból.
Teljes a káosz a Le Roux házban. Hirtelen a megszokott csendes, nyugodt életemben minden a feje tetejére állt. Nehezen látom át a dolgokat. Jó formán semmit sem tudok és most hideg zuhanykén ért a hír, hogy én nem velük megyek. Akkor mégis kivel? És hová? Azonnal tudni akartam.
- Mi ez az egész? Én miért nem megyek veletek? - szegezem bátyámnak a kérdést, aki sietős léptekkel hagyott maga mögött a kérdésemmel együtt. Nem hagyom annyiba a dolgot és elszántan követni kezdem a lépcsőn felfelé egészen a szobámig, ahová előttem bement.
- Alex, válaszolnál kérlek? - lépek elé dühösen. Arcát végre rám emeli, de a megszokott magabiztosság helyett most tekintete kissé megtört volt. Éreztem, hogy valami olyasmit fog mondani ami nem lesz kedvemre való.
- Nate-tel már régóta úgy látjuk, hogy környezetváltozásra lenne szükséged. De Los Angeles nem neked való hely és nem lennél elég biztonságban ott. Úgy döntöttünk egy darabig Toszkánában fogsz élni Nagyapáéknál.
- Úgy döntöttetek? - vonom fel szemöldököm. - Alex ez az én életem! Nem dönthettek helyettem! - közlöm felháborodottan.
- Adélie, hidd el, hogy ez lesz a legjobb neked! Épp eleget szenvedtél már.
- Akkor ne hagyj magamra. - próbálom meggyőzni.
- Ha velem jönnél csak nehezebb lenne. - hangja kissé ellágyul, tekintetéből látom, hogy nem szívesen mondja ezt. - Nem akarok rosszat neked! Majd később megérted! - simítja végig kezét a hajamon egészen a tarlómig, ezzel próbál vigasztalást nyújtani felém, de szemem akaratlanul is könnybe lábad. Mielőtt dühösen ellenkeznék, Ő sietve a szekrényemhez lép, ahonnan előhalássza hatalmas bőröndömet és finoman elhelyezi előttem a földön.
- Nem sok időnk maradt! Sietnünk kell! - mondja, majd elsiet. Némán állok a szobám közepén. Kezemet görcsösen szorítom össze ezzel próbálom legyőzni a fájdalmat és a düht, ami egyszerre kerített hatalmába. Én ezt nem akarom. Már hogy lenne ez a jobb döntés. Tény, hogy Nagyapáék már rettentően hiányoznak, de a tudat, hogy Alex megint elmegy és kitudja mikor látom viszont megőrjít. A fejem rettenetesen zúg és félek, hogy mi jön ez után. Úgy érzem mint ha az életem egy hullámzó sín lenne és rajta egy mozdony lennék amit mindig arra irányítanak amerre nem akarok.
Miután összecsomagoltam Alex segített levinni a csomagokat a hallba, majd bekísér a nappaliba ahol nagybátyám oldalán másik két férfi állt.
Majd melléjük érve bátyám társaságában illendően mutat be nekik.
- Adélie, ezek az urak személyes jó barátaim, csak úgy mint apádnak voltak. - folytatja, majd egy kis szünetet tart.
- Ő itt Hugo Delauney. - mutat be a magas bajszos és elegáns megjelenésű úrnak, aki széles mosollyal az arcán nyújtja felém kezét.
- Bonjour Mademoiselle. -köszön, majd udvariasan kezet csókol, ami rendkívül meglep. Bizonyára elég magas körből jöhetett.
- Ő pedig Anthony Lennon. - mutat be tőlem alig pár évvel idősebbnek tűnő férfinak.
- Bonjour Adélie! - mosolyog rám miközben ő is hasonlóan cselekszik és közben egy apró mosolyt intéz felém, ami rendkívül barátságossá teszi arcát.
- Ők segíteni jöttek. Valamint Anthony fog rád vigyázni amíg mi távol leszünk egymástól. Ő egy tisztességes úriember és vele biztonságban leszel. Na de mennünk kell, mert néhány perc múlva indulnunk kell, hogy elérjük a gépeket. - Fejezi be mondanivalóját Nate bácsi, majd sietősen kiviharzanak az urakkal.
- Alex, ez komoly? - meredek bátyámra. Ez nekem már sok! - akadok ki.
Majd melléjük érve bátyám társaságában illendően mutat be nekik.
- Adélie, ezek az urak személyes jó barátaim, csak úgy mint apádnak voltak. - folytatja, majd egy kis szünetet tart.
- Ő itt Hugo Delauney. - mutat be a magas bajszos és elegáns megjelenésű úrnak, aki széles mosollyal az arcán nyújtja felém kezét.
- Bonjour Mademoiselle. -köszön, majd udvariasan kezet csókol, ami rendkívül meglep. Bizonyára elég magas körből jöhetett.
- Ő pedig Anthony Lennon. - mutat be tőlem alig pár évvel idősebbnek tűnő férfinak.
- Bonjour Adélie! - mosolyog rám miközben ő is hasonlóan cselekszik és közben egy apró mosolyt intéz felém, ami rendkívül barátságossá teszi arcát.
- Ők segíteni jöttek. Valamint Anthony fog rád vigyázni amíg mi távol leszünk egymástól. Ő egy tisztességes úriember és vele biztonságban leszel. Na de mennünk kell, mert néhány perc múlva indulnunk kell, hogy elérjük a gépeket. - Fejezi be mondanivalóját Nate bácsi, majd sietősen kiviharzanak az urakkal.
- Alex, ez komoly? - meredek bátyámra. Ez nekem már sok! - akadok ki.
- Nyugi, minden rendbe lesz. Különben is Thony jó fej srác. Régről ismerem és nagyon megbízható.
- De miért nem te jössz velem? - teszem fel a kérdést.
- Mert engem keresnek. Thony-t viszont nem. - kapom a választ. Majd rájövök, hogy nem tudok mást tenni, bele kell törődnöm abba ami rám vár, még ha azt egy kicsit sem szeretném. Mindig újra és újra be kell ismerem, hogy bárhogy is próbálom áltatni magam, de az én akaratom ebben a családban soha nem érvényesült és soha nem is fog.
Ezt követően az események gyorsan követik egymást. Néhány perc múlva mindannyian némán ülve figyeljük a kocsi ablakából, az egyre csak távolodó házat, amit eddig az otthonunknak neveztünk. Ki tudja mikor látjuk viszont. Érezhető volt, hogy mindenkit hatalmába kerít a félelem, ahogy engem is. Rettegtem, hogy el ne kapjon minket a rendőrség. A nap már lemenőben volt , miközben egyre gyorsabban haladunk a számomra titkolt hely felé. Az autó egyszer csak letér az országútról és egy kis poros úton folytatjuk utunk a fák lombjai alatt. Ez némi megnyugtatást ad, hiszen a lombok elrejtenek minket a fürkésző zsaru szempárak elől. A sűrű fák, lassan elfogynak majd helyébe egy nagy mező látképe tárul elénk, rajta két kisebb magángéppel. Majd ezt követően a kocsi is egyre lassulni kezd még len megáll.
Kiszállva erős hideg szél kap a hajamba majd könyörtelenül magával ragadja édesanyámtól örökölt halvány selyem sálamat is. Bosszúsan kapok utána, de a szél gyorsabb volt és így már csak könnyed reptét láthatom a szélben. Kétségbeesetten indulok meg utána ,de ekkor egy nem várt fordulattal egy magabiztos kéz rabul ejti.
- Talán jó jöhet még. - Lépked felém Anthony derűsen, miközben egy apró kacsintás kíséretében átnyújtja felém a kendőt.
- Lehetséges. - mosolygok. - Köszönöm! - hálálkodok, majd megkönnyebbülten szorítom magamhoz a számomra oly fontos emléket.
- Örömmel segítek! - mondja lelkesen majd Alex segítségére indul, hogy felhordják a csomagokat a gépekre, amik az indulásra várnak. Letörten néztem amint nénikém könnyes arccal közeledik felém, majd karjait nyújtva felém át ölel.
- Hamarosan újra találkozunk drágám! -sugja majd hátrább húzódik és hagyja, hogy búcsút vegyek Leonie-tól és Nate bácsitól. Kitudja mikor látjuk egymást megint.
- Indulnunk kell! - lep hozzánk Hugo nyugtalanul, és a többiek egy apró bólintással követni kezdik őt az Egyesült Államokba tartó gépre. Ekkor Alex lép mellém a cipekedéstől kissé lihegve és a hátamat átölelve némán vezetni kezd a Toszkánába induló gép felé. Mindketten tudjuk, hogy könnyebb elviselni a fájdalmat ha nem mondunk semmit. De ahogy a lépcső elé érünk akaratlanul is rám tör a sírás. Erősen szorítom magamhoz Alexet aki vigasztalóan karol át. Minden erőmmel próbálom beleégettem ölelését a szívembe. Féltem Őt és rettentő, hogy megint el kell tőle válnom amikor annyira nem akarok.
- Anthony már vár! - mondja erőt véve magán és egy kicsit eltolva magától egy gyors csókot lehel a homlokomra, majd elenged.
- Amint tudok üzenek! Vigyázz magadra!!!
- De miért nem te jössz velem? - teszem fel a kérdést.
- Mert engem keresnek. Thony-t viszont nem. - kapom a választ. Majd rájövök, hogy nem tudok mást tenni, bele kell törődnöm abba ami rám vár, még ha azt egy kicsit sem szeretném. Mindig újra és újra be kell ismerem, hogy bárhogy is próbálom áltatni magam, de az én akaratom ebben a családban soha nem érvényesült és soha nem is fog.
Ezt követően az események gyorsan követik egymást. Néhány perc múlva mindannyian némán ülve figyeljük a kocsi ablakából, az egyre csak távolodó házat, amit eddig az otthonunknak neveztünk. Ki tudja mikor látjuk viszont. Érezhető volt, hogy mindenkit hatalmába kerít a félelem, ahogy engem is. Rettegtem, hogy el ne kapjon minket a rendőrség. A nap már lemenőben volt , miközben egyre gyorsabban haladunk a számomra titkolt hely felé. Az autó egyszer csak letér az országútról és egy kis poros úton folytatjuk utunk a fák lombjai alatt. Ez némi megnyugtatást ad, hiszen a lombok elrejtenek minket a fürkésző zsaru szempárak elől. A sűrű fák, lassan elfogynak majd helyébe egy nagy mező látképe tárul elénk, rajta két kisebb magángéppel. Majd ezt követően a kocsi is egyre lassulni kezd még len megáll.
Kiszállva erős hideg szél kap a hajamba majd könyörtelenül magával ragadja édesanyámtól örökölt halvány selyem sálamat is. Bosszúsan kapok utána, de a szél gyorsabb volt és így már csak könnyed reptét láthatom a szélben. Kétségbeesetten indulok meg utána ,de ekkor egy nem várt fordulattal egy magabiztos kéz rabul ejti.
- Talán jó jöhet még. - Lépked felém Anthony derűsen, miközben egy apró kacsintás kíséretében átnyújtja felém a kendőt.
- Lehetséges. - mosolygok. - Köszönöm! - hálálkodok, majd megkönnyebbülten szorítom magamhoz a számomra oly fontos emléket.
- Örömmel segítek! - mondja lelkesen majd Alex segítségére indul, hogy felhordják a csomagokat a gépekre, amik az indulásra várnak. Letörten néztem amint nénikém könnyes arccal közeledik felém, majd karjait nyújtva felém át ölel.
- Hamarosan újra találkozunk drágám! -sugja majd hátrább húzódik és hagyja, hogy búcsút vegyek Leonie-tól és Nate bácsitól. Kitudja mikor látjuk egymást megint.
- Indulnunk kell! - lep hozzánk Hugo nyugtalanul, és a többiek egy apró bólintással követni kezdik őt az Egyesült Államokba tartó gépre. Ekkor Alex lép mellém a cipekedéstől kissé lihegve és a hátamat átölelve némán vezetni kezd a Toszkánába induló gép felé. Mindketten tudjuk, hogy könnyebb elviselni a fájdalmat ha nem mondunk semmit. De ahogy a lépcső elé érünk akaratlanul is rám tör a sírás. Erősen szorítom magamhoz Alexet aki vigasztalóan karol át. Minden erőmmel próbálom beleégettem ölelését a szívembe. Féltem Őt és rettentő, hogy megint el kell tőle válnom amikor annyira nem akarok.
- Anthony már vár! - mondja erőt véve magán és egy kicsit eltolva magától egy gyors csókot lehel a homlokomra, majd elenged.
- Amint tudok üzenek! Vigyázz magadra!!!
