Kedves Olvasók!
Tudom, hogy borzasztóan elmaradtam, és magyarázat nélkül hagytalak titeket sokáig. A helyzet az, hogy idén Érettségizek és emiatt sajnos nem volt időm írni. Ne haragudjatok! De most, hogy letudtam az írásbeliket, visszatértem és alig vártam, hogy megírhassam ezt a részt. Remélem, megértetek engem és azért még kíváncsiak vagytok a történet folytatására.
Hamarosan újra jelentkezem. :) Addig is jó olvasást!
Bianka
 |
| Zene |
A fejemben teljes káosz uralkodik, azt sem tudom hol vagyok. Hirtelen ötletből benyitok az első ajtón, amit meglátok és miután megbizonyosodom róla, hogy üres nyomban belépek majd bezárom magam mögött az ajtót. Egy gyors körültekintés után megállapítom, hogy valószínűleg a család könyvtár szobájába tévedtem. Normális helyzetben azonnal nekiesnék a könyveknek, azonban most egyedül csak a hatalmas bőrkanapé tuja lekötni a figyelmem. Habozás nélkül rávetem magam és igyekszem lenyugodni a zaklatott helyzet után. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy lehet egy ilyen tündéri asszonynak egy ilyen megátalkodott, kibírhatatlan, arrogáns fia. Elhiszem, hogy félti az édesanyját, de nem látja be, hogy hibázik. Felfoghatatlan! Gondolataimat hirtelen ajtónyitódás zavarja meg, majd odapillantva Danielle tekintetével találkozok. Amint észrevesz egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében belép, majd becsukja maga mögött az ajtót.
- Hát itt bujkálsz! Reméltem, hogy nem indultál el egyedül! - mondja miközben odasétálva helyet foglal mellettem a díványon.
- Megfordult a fejemben. - válaszolok majd sietve igazítom meg ruhám alját, ami időközben felcsúszott.
- Ugyan! Ne törődj vele! Rick már csak ilyen!
- Hogy érted ezt?
- Nehezen lehet kijönni vele. Az anyján kívül senkiben sem bízik. Makacs és önfejű.
- Szánalmas! - válaszolok eltűnődve a hallottakon. - Most hol van?
- Elment.- válaszol, majd megkönnyebbült tekintetemet látva, elmosolyodik. - Paolina aggódik érted.
- Beszélnem kell vele! - pattanok fel hirtelen, ami szemmel láthatóan meglepte a mellettem ülő férfit.
-Rendben!- áll fel, hogy elkísérjen. Alig, hogy elindulunk telefonom váratlan csörgése megállít. Csodálkozva veszem elő a már rég használt készüléket, mely kijelzőjén egy rejtett szám villog. Egy ideig habozok mit tegyek, de felülkerekedve tétovaságomon, végül felveszem.
- Tessék?- szólok bele bátortalanul.
- Adélie? Te vagy az? - kérdezi egy ideges hang.
- Ki beszél?
- Anthony vagyok. - a név hallatán egyszerre kerít hatalmába öröm és meglepődés.
- Anthony! Mon Dieu! - tör ki belőlem. - Már úgy aggódtam!
- Beszélnünk kell!- közli gondterhelten.
- Vár jegy percet! - kérem, majd zavartan Danielle-re pillantok, aki kérés nélkül magamra hagy.
- Miről van szó? - kérdezem kíváncsian, miután kilép a szobából.
- Sikerült kiderítenem néhány dolgot, ami nem telefon téma. Viszont annyit elmondhatok, hogy valaki a Leclairok közül adott ki rólatok információkat a rendőrségnek, ám ezek megdöbbentő módon könnyedén elsimítható ügyek voltak. És néhány jó ügyvéd segítségével könnyedén megoldottam. Így a hatóságoktól már nem kell tartani. - hadarja sietősen.
- Várj! Ezt nem értem! Miért adott ki rólunk olyan információt Bryan családja, amit egyszerűen tisztázni lehet? Ennek semmi értelme! - szakítom félbe hevesen.
- Azért Adélie, mert ez csak egy lépés volt a céljuk megvalósításához.
- Milyen cél?
- Számomra úgy tűnik, hogy az nem más mint egy jól kitervelt bosszú.
- Tessék? De miért? Mit akarnak? - kérdezem ijedten.
- Arra még nem jöttem rá!
- És Alex? Mikor láthatom?
- Jól van! De jobb ha addig nem találkoztok amíg nem jövünk rá mi ez az egész. De Adélie, most jól figyelj rám! - hangja erőteljesebbre fordul és egy pillanatra megáll. - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy figyelnek téged. Nem tudom pontosan mire képesek és mit terveznek, éppen ezért nagyon vigyázz és ne bízz meg senkiben! Érted?
- Igen! - préselem ki remegő hangon.
- De ne félj, amíg a Birtokon vagy nem eshet bajod! Most le kell tennem. Amin tudok jelentkezem! - hadarja el, majd hirtelen bontja a vonalat.
- Anthony! - szólok utána, de már késő. Némán meredek a telefon képernyőjére, miközben agyam kétségbeesetten zakatol és próbálja feldolgozni a hallottakat.
Bosszú. Alex. Figyelnek. Tudják hol vagyok??? Csaponganak gondolataim, miközben Anthony útólsó szavai visszhangoznak bennem: ,,De ne félj, amíg a Birtokon vagy nem eshet bajod! "
- Haza kell mennem! - lépek ki sietve az ajtón, ahol Danielle-be ütközve ijedten ugrok hátra.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni! - lép közelebb bocsánatkérően. De miért kéne haza menned? Még csak most jöttél.- értetlenkedik.
- Te ezt nem érted!- válaszolok erőtlenül miközben szélsebesen indulok meg szobám felé, ám egy erős kéz karomnál fogva megragad.
- Valami baj van? - húz közel magához. Arcát alig pár centi választja el az enyémtől.
- Csak össze vagyok zavarodva..- ejtem ki habozva.
- Azt látom! Nyugodj meg! - mondja majd határozott léptekkel szobám felé vezet egészen a fürdőig, majd a kádhoz lépve forró vizet kezd engedni.
- Meglátod ez majd lenyugtat kicsit. Szólok Paolinának, hogy most pihensz. - mondja, majd magamra hagy.
Lemenő nap fénye szökik be az ablakon bíborra festve a fürdőszoba párától csillogó falait. Az idő jócskán elszállt, a víz is kihűlt. Valamelyest rendeződtek gondolataim és bár az események kétségbeejtőek mégis sikerült kicsit lenyugodnom, átlátni a dolgokat. Tudom, hogy otthon lennék a legnagyobb biztonságban, de nem tudnék élni a bűntudattal, hogy máris itt hagytam Paolinát. Épp most, amikor ápolónő híján, talán a legnagyobb szüksége lenne rám a makacs fiával szemben. Eltökéltem, hogy addig maradok, még állapota javul, majd hazamegyek.
Sietve öltözök fel majd egyenesen Paolinához indulok. A folyosón lépkedve megakad a szemem egy magányos bőröndön, majd váratlanul Danielle tűnik fel, kilépve az asszony szobájából. Látványom épp úgy meglepetten érte, mint engem amint a bőröndért nyúl. Ledermedve állok némán. Tekintetemből látja, hogy magyarázatot várok.
- Nemrég hívtak fel munkaügyben és sajnos el kell utaznom! - mondja röstellve miközben egész közel sétál, éppen csak egy lépésnyire áll meg tőlem.
- Ne hagyj itt! - nézek fájdalmasan a szemébe.
- Néhány nap és visszajövök! De ígérd meg, hogy addig itt maradsz Paolinával! Szüksége van most rád! Rickkel pedig ne is törődj, Oké? - kacsint egyet.
Egy aprót biccentve adom tudtára szomorú beleegyezésem. Arcán mosoly jelenik meg, majd kihasználva a közelségem, egy csókot nyom az arcomra, majd sebesen távozik. Arcomhoz érve zavartan állok a folyosó közepén, az események hatása alatt. A jóleső melegség azonban hamar elillan, és hirtelen a már jól ismert tehetetlen, dühítő és egyben fájdalmas érzés lesz úrrá rajtam, mert újra meg kell válnom valakitől, akitől nem szeretnék. Miért történik velem folyton ugyan az?
- Drága Adélie! - ölel meg két kar.
- Szent Ég Palina! - kiáltom el magam, amit meglátom magam mellett a törékeny asszonyt. - Nem lett volna szabad felkelnie! - karolom át erősen.
- Ne butáskodj! Látod jól vagyok! - mondja. - Viszont ugyan ez nem mondható el rólad, kedvesem. - állapítja meg szomorúan. Nem ellenkezek, hiszen igaza van.
- Mondja, miért kell nekem mindenkit folyton elveszíteni? - kérdezem bánatosan, miközben óvatosan visszakísérem ágyához.
- Ugyan, hisz Danielle hamarosan visszajön. Észre sem veszed majd és újra itt lesz. - simogatja meg gyengéden arcomat.
- Az ön férje merre van? - teszem fel a már régóta foglakoztató kérdést.
- Eliott maga is üzleti ügyben utazott el, még tegnap. Ilyenek ezek a férfiak. - kacsint egyet játékosan, ami mosolyt csal arcomra. Pozitív felfogása ismét lenyűgöz. Minél jobban megismerem Paolinát, annál több tulajdonságot fedezek föl benne, ami példaértékű. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy talán nekem nagyobb szükségem van Paolinára, mint neki az én ápolásomra.
-Rendben!- áll fel, hogy elkísérjen. Alig, hogy elindulunk telefonom váratlan csörgése megállít. Csodálkozva veszem elő a már rég használt készüléket, mely kijelzőjén egy rejtett szám villog. Egy ideig habozok mit tegyek, de felülkerekedve tétovaságomon, végül felveszem.
- Tessék?- szólok bele bátortalanul.
- Adélie? Te vagy az? - kérdezi egy ideges hang.
- Ki beszél?
- Anthony vagyok. - a név hallatán egyszerre kerít hatalmába öröm és meglepődés.
- Anthony! Mon Dieu! - tör ki belőlem. - Már úgy aggódtam!
- Beszélnünk kell!- közli gondterhelten.
- Vár jegy percet! - kérem, majd zavartan Danielle-re pillantok, aki kérés nélkül magamra hagy.
- Miről van szó? - kérdezem kíváncsian, miután kilép a szobából.
- Sikerült kiderítenem néhány dolgot, ami nem telefon téma. Viszont annyit elmondhatok, hogy valaki a Leclairok közül adott ki rólatok információkat a rendőrségnek, ám ezek megdöbbentő módon könnyedén elsimítható ügyek voltak. És néhány jó ügyvéd segítségével könnyedén megoldottam. Így a hatóságoktól már nem kell tartani. - hadarja sietősen.
- Várj! Ezt nem értem! Miért adott ki rólunk olyan információt Bryan családja, amit egyszerűen tisztázni lehet? Ennek semmi értelme! - szakítom félbe hevesen.
- Azért Adélie, mert ez csak egy lépés volt a céljuk megvalósításához.
- Milyen cél?
- Számomra úgy tűnik, hogy az nem más mint egy jól kitervelt bosszú.
- Tessék? De miért? Mit akarnak? - kérdezem ijedten.
- Arra még nem jöttem rá!
- És Alex? Mikor láthatom?
- Jól van! De jobb ha addig nem találkoztok amíg nem jövünk rá mi ez az egész. De Adélie, most jól figyelj rám! - hangja erőteljesebbre fordul és egy pillanatra megáll. - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy figyelnek téged. Nem tudom pontosan mire képesek és mit terveznek, éppen ezért nagyon vigyázz és ne bízz meg senkiben! Érted?
- Igen! - préselem ki remegő hangon.
- De ne félj, amíg a Birtokon vagy nem eshet bajod! Most le kell tennem. Amin tudok jelentkezem! - hadarja el, majd hirtelen bontja a vonalat.
- Anthony! - szólok utána, de már késő. Némán meredek a telefon képernyőjére, miközben agyam kétségbeesetten zakatol és próbálja feldolgozni a hallottakat.
Bosszú. Alex. Figyelnek. Tudják hol vagyok??? Csaponganak gondolataim, miközben Anthony útólsó szavai visszhangoznak bennem: ,,De ne félj, amíg a Birtokon vagy nem eshet bajod! "
- Haza kell mennem! - lépek ki sietve az ajtón, ahol Danielle-be ütközve ijedten ugrok hátra.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni! - lép közelebb bocsánatkérően. De miért kéne haza menned? Még csak most jöttél.- értetlenkedik.
- Te ezt nem érted!- válaszolok erőtlenül miközben szélsebesen indulok meg szobám felé, ám egy erős kéz karomnál fogva megragad.
- Valami baj van? - húz közel magához. Arcát alig pár centi választja el az enyémtől.
- Csak össze vagyok zavarodva..- ejtem ki habozva.
- Azt látom! Nyugodj meg! - mondja majd határozott léptekkel szobám felé vezet egészen a fürdőig, majd a kádhoz lépve forró vizet kezd engedni.
- Meglátod ez majd lenyugtat kicsit. Szólok Paolinának, hogy most pihensz. - mondja, majd magamra hagy.
Lemenő nap fénye szökik be az ablakon bíborra festve a fürdőszoba párától csillogó falait. Az idő jócskán elszállt, a víz is kihűlt. Valamelyest rendeződtek gondolataim és bár az események kétségbeejtőek mégis sikerült kicsit lenyugodnom, átlátni a dolgokat. Tudom, hogy otthon lennék a legnagyobb biztonságban, de nem tudnék élni a bűntudattal, hogy máris itt hagytam Paolinát. Épp most, amikor ápolónő híján, talán a legnagyobb szüksége lenne rám a makacs fiával szemben. Eltökéltem, hogy addig maradok, még állapota javul, majd hazamegyek.
Sietve öltözök fel majd egyenesen Paolinához indulok. A folyosón lépkedve megakad a szemem egy magányos bőröndön, majd váratlanul Danielle tűnik fel, kilépve az asszony szobájából. Látványom épp úgy meglepetten érte, mint engem amint a bőröndért nyúl. Ledermedve állok némán. Tekintetemből látja, hogy magyarázatot várok.
- Nemrég hívtak fel munkaügyben és sajnos el kell utaznom! - mondja röstellve miközben egész közel sétál, éppen csak egy lépésnyire áll meg tőlem.
- Ne hagyj itt! - nézek fájdalmasan a szemébe.
- Néhány nap és visszajövök! De ígérd meg, hogy addig itt maradsz Paolinával! Szüksége van most rád! Rickkel pedig ne is törődj, Oké? - kacsint egyet.
Egy aprót biccentve adom tudtára szomorú beleegyezésem. Arcán mosoly jelenik meg, majd kihasználva a közelségem, egy csókot nyom az arcomra, majd sebesen távozik. Arcomhoz érve zavartan állok a folyosó közepén, az események hatása alatt. A jóleső melegség azonban hamar elillan, és hirtelen a már jól ismert tehetetlen, dühítő és egyben fájdalmas érzés lesz úrrá rajtam, mert újra meg kell válnom valakitől, akitől nem szeretnék. Miért történik velem folyton ugyan az?
- Drága Adélie! - ölel meg két kar.
- Szent Ég Palina! - kiáltom el magam, amit meglátom magam mellett a törékeny asszonyt. - Nem lett volna szabad felkelnie! - karolom át erősen.
- Ne butáskodj! Látod jól vagyok! - mondja. - Viszont ugyan ez nem mondható el rólad, kedvesem. - állapítja meg szomorúan. Nem ellenkezek, hiszen igaza van.
- Mondja, miért kell nekem mindenkit folyton elveszíteni? - kérdezem bánatosan, miközben óvatosan visszakísérem ágyához.
- Ugyan, hisz Danielle hamarosan visszajön. Észre sem veszed majd és újra itt lesz. - simogatja meg gyengéden arcomat.
- Az ön férje merre van? - teszem fel a már régóta foglakoztató kérdést.
- Eliott maga is üzleti ügyben utazott el, még tegnap. Ilyenek ezek a férfiak. - kacsint egyet játékosan, ami mosolyt csal arcomra. Pozitív felfogása ismét lenyűgöz. Minél jobban megismerem Paolinát, annál több tulajdonságot fedezek föl benne, ami példaértékű. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy talán nekem nagyobb szükségem van Paolinára, mint neki az én ápolásomra.
