Csak álmodom?

Drága olvasóim!
Sajnos nem sikerül még most sem olyan hamar hozni az új részeket mint szeretném, de azért sietek.
Remélem elégedettek lesztek ezzel a fejezettel. Jó olvasgatást! 
                                                                                                                                    Bianka

Danielle távozása utáni napok nem teltek tétlenül. Minden időmet Paolina gondozására szenteltem melynek eredménye hamarosan meg is látszott egészségi állapotán. Az együtt töltött idők alatt igazán meghitt kapcsolat alakult ki közöttünk, mely elterelte figyelmemet a férfi hiányáról és olykor még a nyomasztó családi helyzetemről is. Kettőnk idillikus világát azonban hűséges árnyként követte Riccardo bizalmatlan és hűvös jelenléte, mely minduntalan vitát szült köztünk. Paolinát mélyen bántotta a köztünk lévő viszályos állapot, ám a tegnap történtek már bennem sem maradtam sérelem nélkül.

Délelőtt csöndesen teázgattunk Paolina kis szalonjában, ami szobája egyik részében lett ideiglenesen kialakítva. Éppen egyik kedvenc ifjúkori regényéről meséltem neki, amikor váratlanul fülembe súgta kérését, hogy szeretne ma velünk ebédelni a nagy étkezőben. Kérése meglepett, és bár elég erősnek tartottam ahhoz, hogy lesétálhassunk a földszinten lévő étkezőbe valamint  nagy megkönnyebbülést jelentett volna, hiszen így elkerülhetnék egy roppant kellemetlen szituációt, hogy kettesben ebédeljek Riccardoval, mégis a józan eszem nem engedte, hogy a problémáskodó fia beleegyezése nélkül cselekedjünk. Jól tudom, hogy ebből mekkora vita kerekedhetne, és ez igazán nem hiányzott.

- Előbb ezt a fiával kellene megbeszélnie, Paolina! 

- Semmi esetre sem! Ha rajta múlna, még Karácsonykor is a szobámban kellene étkeznem. Ismerem a fiamat! Kész tények elé kell állítani! És ha attól félsz, hogy dühös lesz, ne aggódj, majd megbékél. - hiába, nem tudtam volna ellenkezni, így csak abban reménykedtem, hogy Riccardo, képes lesz most az egyszer félretenni büszkeségét és belátni, hogy Anyjának igaza van.

Sajnos, ez nem így volt. Amint belépett a tágas étkezőhelyiségbe és meglátta, hogy Paolina az asztalnál ül, lesápadt. 

- Anya, te hogy kerülsz ide? - tette fel döbbenten.

- Nyugalom Fiam, jól vagyok.  - válaszolta békésen, és úgy tűnt ezzel el is van intézve az ügy. - Adélie kísért le. - folytatta miközben, hálásan megérintette görcsösen ökölbe szorított kezem. 

- Nem bírtad ki igaz? - szegezte nekem a kérdést váratlanul. Érthetetlenül meredtem rá, mire ő folytatta. - Amint lehet, te rögtön kockára teszed anyám egészségét! 

- Tessék? De hisz jól van! Ha nem így lenne nem engedtem volna, hogy lejöjjön. - meredek rá idegesen. 

-  Már megbocsájts Fiam, de  te is tudod, hogy nem ... -  kezdi Paolina, ám Riccardo  közbevág. 

-Nem engednéd? - lép hevesen közelebb.

- Nem! - válaszolok zavartan.

- Hálás lennék ha megengednéd, hogy anyám felől én döntsek! - szemöldökét fájdalmasan húzta össze, hangja nem emelkedett fel túlságosan, de szavai eltaláltak. Ezt ő is megérezte. Szégyenérzet töltött el, hiszen most tényleg igaza volt. 

- Sjnálom! - válaszoltam őszintén. Arcvonásai megenyhültek és kissé összezavarodott.

Nyilván nem erre számított. Kínos csönd támadt. Tekintetét még mindig rajtam tartotta, amit képtelen voltam tovább elviselni, menekülő érzés fogott el. Magyarázat nélkül hagytam ott őket.

Idegesen túrok bele hajamba visszagondolva a tegnapra. Bosszant, hogy hagytam magam ilyen helyzetbe hozni. Mégis hogy képzeltem, hogy egyedül dönthetek, amikor én csak egy vendég vagyok? Joggal háborodott fel Riccardo, hiszen túlmentem egy határon. Ezzel nem csak, hogy sikerült igazat adnom neki, hanem még inkább megerősíthette magában rólam alkotott negatív véleményét. És bár eddig nem érdekelt mit gondol rólam, viszont ez utóbbi tettem egyáltalán nem jellemző rám. Ezért bántott, hogy így könyvelt el. Egyáltalán nem szokásom direkt fájdalmat okozni, pláne nem kisajátítani a döntéshozást olyan ügyben amihez ráadásul semmi jogom. Ezzel végleg elástam magam. 

Merengésemből feleszmélve a folyosóról beszűrődő szokatlan zajra leszek figyelmes. Érdeklődve tárom ki ajtóm, majd meglepődve Paolinát pillantom meg egy szék tetején állva. Körülötte összetört porcelánok hevernek a földön, de ő mit sem törődve velük, kitartóan próbál levenni egy dobozt a szekrény tetejéről, ám ekkor elvesztve egyen súlyát borulni kezd.

- Jóságos ég! - kiálltok fel rémülten miközben észvesztve segítségére rohanok. Az utolsó pillanatban érek oda és alácsúszva sikerül megtartanom az asszonyt, ám a nehéz súly terhe alatt magatehetetlenül dőlök el vele.

- Itt meg mi folyik? - érkezik meg zajunkra Riccardo  két alkalmazottal a nyomában. 

- Mi történt? - kérdezi aggódva miközben odarohan hozzánk, majd óvatosan leemeli a rajtam fekvő asszonyt.
- Én csak le akartam venni a fényképes dobozt miközben elveszítettem az egyensúlyomat, de Adélie segítségemre sietett. Hála neki jól vagyok!- hallom magyarázatát, miközben egy fiatal vöröshajú lány felsegít.
- Istenem! De miért nem szóltál valakinek? - öleli magához bosszúsan édesanyját.

- Kisasszony jól van? - tart meg ijedten a lány mielőtt újra a földre zuhannék. 
- Szent ég maga vérzik! -  kiált kétségbeesetten, majd  hátamhoz érve rettenetes fájdalom nyilal végig testemben, mire fájdalmasan felnyögök.
- Ne nyúlj hozzá! - szól a lányra Riccardo, majd mögém lépve ügyelve, hogy ne érjen hátamhoz vállamnál fogva lassan tolni kezd. Viselkedése megdöbbent, de a fájdalom érzése eltereli figyelmemet.
-  Biztosan megvágták a szilánkok!- kapja kezét riadtan szája elé Paolina. 

- Hozd gyorsan az elsősegély dobozt! - fordul közben a férfi újra a vörös lány felé. - Maga meg hívjon orvost! - utasítja a másik alkalmazottat is, majd meggyorsítva lépteit a szobámba vezet. Leültet az ágyamra és szemügyre veszi a sérülést. Paolina könnyes szemekkel foglal helyet mellettem majd megszorítja a kezem.
- Ne haragudj rám Adéliem, hisz miattam kell elviselned ezt a fájdalmat! 
- Paolina, sokkal jobban fájna, ha magát kellene ilyen helyzetben látnom. Értem ne aggódjon jól vagyok. Ez csak egy kis karcolás. - erőltetek mosolyt arcomra miközben könnyeimmel harcolva, próbálok erős maradni a kínzó fájdalom ellenére. Válaszomra hálás puszit nyom kezemre.  
- Itt van az esősegélydoboz uram! - érkezik meg futva a lány lángvörös arccal, ami mos egészen egybeolvadt hajszínével, majd átnyújtja Riccardonak a dobozt.
- Segítened kell! Az egyik seb egészen mély! - mondja, majd utasításokkal látja el. Az események gyorsan történnek és zavarosak. Hirtelen lekerül rólam a felsőm, ami csupa vér és több helyen ki is szakadt, majd a fertőtlenítőszerrel tisztítják ki a sebeket, mely égető hatását már nem tudom könnyek nélkül elviselni. Lassan megérkezik az orvos, aki közli, hogy össze kell varrni a sebeket. Paolina kérésére, hogy enyhítsen fájdalmamon egy altató injekciót ad be, majd sötétség borul a káoszra.

Egy erős kéz szorítására riadok fel éjszaka. Egy sötét maszkot viselő alak tornyosul felém. A rémülettől sikítani kezdenék, ám ekkor kezét ajkamra szorítva megakadályozz ebben, majd egy határozott mozdulattal felránt az ágyból erőszakosan vonszolni kezd magával. Hiába minden erőfeszítésemnek amit ellene teszek, továbbra sem tudok kiszabadulni erős szorításából. Egészen a kijáratig ráncigál, ám miután kinyitja az ajtót, sikerült egy erős rúgással fájdalmat okoznom neki, mire végre elengedi kezét a számról így hangos kiabálásba kezdek. Bepöccenve erre előveszi fegyverét és közel húzva magához fejemhez szorítja az.
- Még egy ilyen és véged van! Világos? - közli dühösen, hangja ismerősen cseng, de a nem tudok rájönni honnan, a félelem lebénította az agyam.  
- Engedd Őt el! - érkezik egy váratlan hang a házból, amire mindketten odakapjuk a fejünket. Anthony volt az egy pisztollyal a kezében. Feltűnése egyszerre okoz bennem döbbenetet és megkönnyebbülést. Ám a következő pillanatban az idegen férfi, hirtelen mozdulatot tesz és hangos dörrenéssel elsüti a fegyvert. Anthony pedig mozdulatlanul összeesik.
- Neeeee! - ordítok gyötrelmesen, miközben két kar próbál lefogni. 

- Kisasszony! Nyugodjon meg! - ébredek egy női hangra, majd szememet kinyitva a fiatal vörös hajú lánnyal találom szembe magam. 
- Nyugodjon meg! - ismételi meg, majd aggódó tekintettel mustrál. Zavartan nézek körül, mire rendeződnek gondolataim és rájövök, hogy az előbbi csak egy rettenetes álom volt. Majd felülve az ágyon hirtelen erős hányinger tör rám. Ezt látva a lány egy fehér pirulát  egy és jókora pohár vizet nyom a kezembe.
- Ezt vegye be! 
- Mi ez? - kérdezem bizalmatlanul.
- Hányáscsillapító. Az altató miatt van hányingere. - magyarázza, majd megnyugodva lenyelem a kis bogyót. 
- Hány óra van? - kérdezem zavartan az ablak felé pillantva, amin keresztül már csak a hold fénye szűrődik be valamelyest.
- 11 múlt. Paolina asszony már lefeküdt, de meghagyta, hogy hozzam fel a vacsoráját amennyiben éhes. 
- Nem, köszönöm! - az étel hallatán felerősödött  a hányingerem. - Inkább levegőre lenne szükségem! - jelentem ki, mire a lány szaporán az ablak felé indul.
- Úgy értetem sétálnék inkább egyet odakint. - javítom ki magam, hogy értse. 
- Ilyenkor? - kerekedik el a szeme.
- Miért talán nem szabad? - állok fel nyugtalanul.
- Természetesen szabad, csak szokatlan számomra ez a kérés. De ha ön így kívánja hát magával megyek.
- Oh nem szükséges, bőven elég ha lekísér az ajtóig. De igazán köszönöm! - válaszolok mosolyogva ám mielőtt elindulnánk segítségét kérem egy kényelmes ugyanakkor elegáns fehér hosszú ujjú felső felvételéhez, hogy ne fázzak a kora őszi éjszakában.  
Kilépve a szabadba mélyen belélegeztem a levegő hűvöskés ám a virágoktól még édes illatát, majd elszántan indulok el a számomra még ismeretlen park felé, melynek sűrű, még zöld lombú fáji alatt mágikus kis ösvény hívogatja kalandvágyó lelkem. Séta közben úgy érzem feltöltődök miközben elmerülök a természet tökéletes szépségében és elbűvölve hallgatom a levelek halk zörgését, amint a hűs szellő átfúj rajtuk. Azonban a néhány perc nyugalom, hamar elillant, amint eszembe jutott a szörnyűséges álom. Visszagondolva rá rettegés fog el, pedig tudom, hogy csak álom volt mégis szokatlanul valósásosnak tűnik az egész. Anthonyra gondolva pánikszerűen tör rám a kétségbeesés, hogy akár meg is történhet vele amit álmodtam. És arra gondolva, hogy itt nem vagyok biztonságban sőt lehet tényleg figyel valaki, ahogy Ő mondta iszonyúan félni kezdek. Istenem, miért is jöttem ki? Most értem el a pontig, hogy nem bírom. Reccsenésre leszek figyelmes, majd a közeledő lépteket hallok, azonban próbálom nyugtatni magam, hogy mindezt csak beképzelem. Ez azonban szertefoszlott, amint a sűrű lomb árnya alatt egy sötét alakot pillantok meg közeledni. Ijedten kezdek levegő után kapkodni össze ne essek és  menekülni akarok, amikor hirtelen a homályos alakban mint ha Riccardot véltem volna látni. 
- Mégis mit csinálsz te itt? - szólal meg a már jól ismert számon kérő hangján. ami hallatán hangos, szinte már zokogó sóhajként tör ki belőlem a megkönnyebbülés, hogy valóban ő az. Reakciómat látva mosolyra húzódik szája széle.
- Ugye nem vagyok ennyire rémisztő? - kérdezi derűsen miközben elég közel jön, hogy a sötétben jól lássa arcom. 
- Igazán mondhattad volna, hogy te vagy az! - válaszolok dühösen, majd elfordulok, hogy ne lássam, amint épp jót mulat rajtam.
- Mégis ki jöhetett volna rajtam kívül ilyenkor? - teszi fel nekem a kérdést. Ám nem válaszolhatok őszintén, hiszen fogalma sincs milyen helyzetben vagyok és jó okom volt rá így reagálni. Inkább csak némán hallgatok és hagyom, hogy azt higgyen amit akar.
- Te remegsz? - nyúl karomhoz döbbenten, ám amint hozzámér riadtan húzom el kezem és hátrébb lépek. 
- Héé nyugi! - tekint rám érthetetlenül, és ami azt illeti magamat is megleptem ösztönös viselkedésemmel. Testem még mindig remeg a sokktól és bár fellélegeztem kicsit de a férfi jelenléte is csak felzaklat. Nem tudom, hogyan viselkedjek. 
- Talán jobb lenne, ha visszakísérnélek a házba. A sebnek is jobb lesz ha pihenteted. -szólal meg lágy, mondhatni kedves hangon ami szokatlanul érint, ezért akaratlanul is ráemeltem tekintetem. A holdfénye megvilágítja barna bőrét és csillogó sötét szemeiben most valahogy más fény ül ahogy méregetve próbál megfejteni.  Különös érzés kerít hatalmába, de elfordulva tőle elfojtom magamban, majd lassan elindulva jelezem, hogy mehetünk. Egymás mellett békésen sétálva végig azon töprengek, hogy nem álmodom e még.