Kedves látogatók!
Izgatottan nyitottam meg az új blogomat. Remélem sikerül elnyerni a tetszéseteket.Kérlek jelezzétek véleményeiteket. Jó olvasgatást!
Bianka
Zene Számtalanszor elgondolkoztam már azon, hogy mi értelme van az életemnek. Kislányként a sok szép ruha és a színes játékok jelentettek nekem mindent, aztán ahogy értem változtak a fontossági sorrendek. Amióta az eszemet tudom Párizsban élek apámmal és egyetlen bátyámmal. Anyukám meghalt miután megszülettem, ezért sosem volt lehetőségem megismerni. Édesapám szerint nagyon hasonlítok rá és mindig anyára emlékeztetem, ezért különösen megpróbált megóvni mindentől. Bár a családom a felső tízezer közé sorolhatja magát, de ha másban nem abban biztos vagyok, hogy nem a pénz okoz elégedettséget az életben. Rájöttem, hogy minden ember a boldogságért küzd. Abban hittem, hogy ez a boldogság legfőképpen akkor fog kiteljesedni bennem, ha felnőtt leszek és a saját kezembe veszem a sorsom. A tökéletes munkában képzeltem magam boldognak és amit az élet adott családot, szerelmet, mind azt csak mellékesnek gondoltam. Tinédzserként rengeteget álmodoztam arról, hogy az Elle magazin szerkesztőségében fogok dolgozni. Kemény tanulás és a némi protekció által ez 23 éves koromra meg is valósulhatott és ez a munka az életem részévé vált, amihez foggal körömmel ragaszkodtam. Akkor egy darabig úgy tűnt megtaláltam a boldogságom és teljesnek éreztem magam. Élveztem a dinamikus életem és a fiatalságomat. De a hétköznapok rohanó világában csak lassan tudatosult bennem, hogy becsaptam magam. Így hát Huszonöt éves koromra eljutottam odáig, hogy minél jobban szeretném annál messzebbre kerülök a boldogságtól, és még azokat is elveszítettem akik talán ahhoz vezetettek volna. S hogy őszinte legyek, belefáradtam a keresésbe.
Egy novemberi délután szokásomhoz híven, magányosan üldögélek a csöndes könyvtárszobában, egy bögre forró tea társaságában. Jól esik elvonulni egy fárasztó munkanap után és a kedvenc könyveimet olvasgatni.
- Adélie! - kapom fel fejem nevem hallatán és tekintettem az ajtóban álldogáló mosolygós unokahúgomra emeltem.
- Mit szeretnél Leonie? - kérdezem kíváncsian tőle.
- Ma este jön haza Alex. Gondoltam szólok. - mondja vidáman.
- Alex hazajön? És meddig marad? - csukom be izgatottan a könyvet, majd minden figyelmemet a válaszára összpontosítom.
- Jaj! Tudod, hogy nem lehet kiszámítani a bátyádat! Ja és azt mondta vacsi után elvisz minket bulizni! - kacsint felém játékosan.
- Én nem megyek! - mondom kedvtelenül, majd újra kinyitom a könyvet és olvasni kezdek.- Kérlek Adélie! Nem kuksolhatsz életed végéig idebent!
- De nincs kedvem! - válaszolok. Majd újra a könyvemre összpontosítok, egészen addig még egy erős mozdulattal Leonie ki nem veszi a kezemből.
- Nem teheted ezt magaddal! - jelenti ki, majd helyet foglalt mellettem a kanapén és karcsú ujjaival az enyémhez nyúlt.
- Tudom, hogy apukád és Bryan halála megvisel. De négy év telt el azóta és nem hagyhatod, hogy ez felemésszen! Te még fiatal vagy és élvezned kéne az életed! És mi pedig itt vagyunk neked! - ölel magához.
- Tudom! És nagyon hálás vagyok, hogy Nate bácsi és ti magatokhoz fogadtatok! És nagyon jól elvagyok én így! Miattam ne aggódj! - hangzik erőteljes válaszom, de belül csöppet sem értek egyet magammal.
Hagyom, hogy unokahúgom nyugodtan távozzon, majd ahogy kilép, egy apró sóhaj törik fel belőlem és vele együtt a keserű emlékek áradata.Nagyon fáj a tudat, hogy elveszítettem apámat. Még jobban fájt, hogy soha sem tudtam hozzá olyan közel kerülni, és már lehetőségem sem lesz.
Összeszorul a szívem, amikor arra gyászos októberi napra gondolok, amikor egyszerre veszítettem el az apámat és a kedvesemet. Késve érkeztünk a helyszínre és már csak az összetört kocsikat találtuk, és apám holt testét. Brayen Leclair, a másik kocsi sofőrje súlyos sérüléseket szenvedett és az orvosok hiába próbáltá nem tudták megmenteni, így a szerelmemet is elvesztettem. Máig nem hiszem el, hogy ez megtörténhetett. Talán a sors így bűntette őket tetteikért?
Minkét família évtizedek óta bűnözésből él és illegális dolgokkal foglalkozik. Ezért nem is vagyok büszke a családomra, de attól még szeretem őket. Az ember nem választhatja meg a családját. De amit kapott azt becsülje meg és tisztelje azt! A sors fintora, hogy pont egy olyan család fiú tagjába szerettem bele, aki szintén törvénytelen dolgokkal szerezte meg vagyonát. Bár apám ellenezte a kapcsolatunkat, mert Ő mindig is tiltotta, hogy a Leclair famíliával szóba álljunk. Az efféle ügyekbe sosem avattak be, de arra sikerült rájönnöm, hogy évekkel ezelőtt a Le Roux és a Leclair család szövetségesek voltak. De aztán valaki tőlük titkos információkat adott ki rólunk a rendőrségnek, ami miatt néhány személy a felmenőim közül börtönbe jutott. Persze ezt Bryan családja tagadja, és azóta mind két család megállás nélkül azon mesterkednek, hogy hogyan tehetnének keresztbe egymásnak. A tragikus baleset óta, ez az ellenségeskedés megszűnt és talán belátták, hogy túl messzire mentek.
Kétségbeesettem próbálom magamba fojtani a sírást, ahogy szoktam ha a fájó emlékekre gondolok és erős maradni. Legalább ma legyek vidámabb, hiszen Alex hazajön! Ritka alkalom ez, hogy láthatom. Apa halála után és Ő vette át az alvilági ügyeit és csak nagyon ritkán látom. Nyilván Ő így próbálja feldolgozni a múltat. A kapcsolatunk kissé meghidegült egymás felé és ha közeledni is próbálok azt elutasítja. Rettentő érzés ez, hogy elhidegült tőlem. Neki is nagyon fáj ami történt, hiszen nem csak az Apját veszítette el hanem az egyik legjobb barátját, Bryant, akiről csak én tudtam.
A lecsorduló könnyeket az arcomról letörlöm és összecsukva a könyvet felállok, majd szépen visszateszem a polcra. Majd csöndesen elhagyom a könyvtárszobát és határozott léptekkel haladok nagybácsim hatalmas házának vízhangzó termeiben. Feltűnésmentesen elérek a kis lakosztályomhoz, ahol elég sok időt töltöttem azzal, hogy elkészüljek a vacsorához, és a megfelelő külsővel fogadhassam hónapok óta nem látott bátyám.
