Jobb lett volna, ha...

Kedves Olvasóim!
Ismételetlen elnézést kérek, hogy csak ilyen későn hoztam részt, de az ünnepek miatt nem tudtam hamarabb hozni. Remélem sikerül kárpótolni valamelyikőtöket ezzel a résszel, ami bevallom rengeteg nehézséget okozott nekem, de remélem elnyeri majd tetszéseteket. Jó olvasgatást és előre is kívánok nektek Boldog Új Évet! 

Bianka      

Zene

Az óra nyolcat üt. Egy kevéske parfümöt fújok bőrömre majd a tükör előtt állva egy utolsó pillantást vetek magamra. Egy földig érő, szűk szabású, félvállas és fekete ruhát választottam. Hajam egy aranyozott csattal van oldalra tűzve, egy arany karláncot és vörös rúzst használok kiegészítő gyanánt. Sietve igazitok el arcomból egy  kósza tincset, majd elégedetten indulok el a rendezvény utolsó eseményére: a bálra. Hihetetlen, hogy holnap már haza kell mennem, hiszen csak most érkeztem. Eltökéltem, hogy mindenképpen jól fogom érezni magam az utolsó estén bármi is lesz...

A bálteremben, ahol már jelen vannak a vendégek, lágy zene szól, amit egyesek önfeledten hallgatnak még sokan táncra hívják partnerüket. Tekintetem végigfuttatom a teremben elhelyezett asztalokon, melyen mindenféle finomság van gusztusosan tálalva, hogy maga köré csábítsa a hotel vendégeit. A csokoládé szökőkút láttán, mihez epret szolgálnak föl, magam se tudok ellenállni. Íze egy pillanatra elfeledtette velem hol is vagyok, így későn kaptam észbe, hogy valaki nevemen szólít. Megfordulva Paolina derűs tekintetével találkozom. Miután illendően köszönt pezsgőzni invitál a családjához. Rendkívül, jól esik figyelmessége, hogy ne érezzem egyedül magam. Rokonai a legnagyobb természetességgel üdvözölnek és örömmel koccintanak velem a bál tiszteletére. Útóljára Danielle-el koccintok, majd kihasználva az alkalmat mellélépek.
- Köszönöm a virágot! Csodálatosan szép! - mosolygok a férfira hálásan.
- Örömmel tettem! De bevallom reméltem, így majd igent mondasz nekem, ha táncra hívlak. - jelentette ki szemöldökét felhúzva és még mielőtt bármit is válaszolhattam volna kezét nyújtotta felém. 
- Te zsarolsz engem?- nevetem el magam zavaromban.
- Valahogy úgy! - válaszol Danielle jókedvűen, majd kezemet megragadva vezet a táncolók tömegébe, majd lassú keringőbe kezdünk. Közelsége zavarba hoz, hiszen régen volt már, hogy egy férfi ilyen közel húzott magához. Akaratlanul is Bryenre gondoltam, akivel épp egy ilyen csodás keringő után töltöttem együtt az éjszakát. Könnyeimmel küszködve próbáltam erős maradni, és elhessegetni a fájdalmas múltam, amikor váratlanul Daniele kérdése visszarántott. Így nem tudtam menekülni előle.
- Mesélj a családodról! - meglepődésemre elvétek egy lépést és botladozni kezdek. Danielle jót mosolyogva rajtam, erősen megtart mielőtt elesnék. - Valami rosszat kérdeztem?
- Sajnos elveszítettem a szüleimet. Bátyámmal pedig csak ritkán találkozom. - hadarom el neki röviden és reménykedem, hogy ezzel a válasszal kielégítem.
- Sajnálom! Egyedül laksz? - kérdezi.
- Nem. Egy ideje itt élek a nagyszüleimmel  egy közeli birtokon. - válaszolok csöndesen.
- Egy ideje? - teszi fel újabb kérdését.
- Előtte Párizsban laktam amióta csak az eszemet tudom. De annak már vége!-  préselem ki magamból szomorúan és remélem, így nem kérdez róla többet. Danielle komoly arccal fürkész. Tekintete olyan átható, hogy egy pillanatra úgy érezem, mint ha tudná titkolózok. Másodpercek telnek el így.  Kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam.
- Különös! - töri meg végül a csendet.
- Mi különös? - kérdezem feszülten.
- Az életed. - válaszol némi szünet után majd egy aprócska mosolyt küld felém, amit zavartan viszonozok. Ekkor a zene halkulni kezd és a színpadra felsétál a rendezvény házigazdája, hogy elmondja záróbeszédét és megköszönje odaad támogatásunkat ezalatt a néhány nap során. Ekkor kicsit fellélegeztem, hogy nem kell több kellemetlen kérdésre választ adnom. A beszédet követően, a zenekar újra zenélni kezd és a bál tovább folytatódik. Paolina könnyezve fordul hozzám és elmondja mennyire sajnálja, hogy ilyen hamar elszaladt ez a három nap, majd elnézést kérve elsiet, hogy elsőként gratulálhasson sógorának, aki a beszédet mondta. Távozása után egy szakállas férfi alakjára leszek figyelmes magam mellet. Érdekes módon még egyszer sem láttam a három alkalom folytán. 
- Hölgyem lenne szíves bemutatni engem annak az asszonynak, aki az imént önnel beszélt?- fordul oda váratlanul hozzám.
- Ön Paolina Montesre gondol? - kérdezem.
- Igen! Fontos ügyben szeretnék kérdezni a hölgytől valamit. - válaszol kissé türelmetlenül. Hirtelen rossz érzés kerített hatalmába, hogy vajon mit akarhat ez a férfi Paolinatól, de ha fontos ügy akkor nem akadályozhatom meg pont én, hogy beszéljenek.
- Várjon itt! - bólintok beleegyezően, majd elindulok Paolinához, aki épp fiai és Danielle társaságában önfeledten cseverészik. Miután tolmácsolom a férfi akaratát, Riccardo nem rejti véka alá nem tetszését és ragaszkodik hozzá, hogy anyjával tartson. Paolina azonban hallani sem akarva erről kijelenti, hogy az úr egyedül vele óhajt beszélni, így egyedül megy. Eltökéltségét látva fia képtelen volt belenyugodni anyja akaratába. 
- Ne aggódj már folyton Rick! Gyere inkább igyunk egyet. - nyújt át öccsének Piero egy italos poharat, ami világos folyadékkal volt megtöltve. Belekóstolva elhúzta a száját.
- Mi ez? - kérdezi italát nézegetve.
- Cachaca. Vagy ahogy hívják "Tüzes víz" . - válaszol Pieró, jót nevetve öccse arckifejezésén, ami tényleg mulatságos volt. Ebben a pillanatban, hangos zsibongás töri meg a bál békés hangulatát, és mindenki egy bizonyos hely köré gyűl. A zenekar abbahagyja a zenélést és feszült csend áll be. Érthetetlenül nézünk egymásra. Ekkor Riccardo hírelen elindul és a tömeg közé veti magát.
- Anya! - fájdalmas kiáltása visszhangzik a teremben. Ekkorra már mindannyian odasietünk hozzá és kétségbeesve próbáljuk eloszlatni a tömeget a földön heverő törékeny asszony eszméletét vesztett teste körül. Fia karjaiban Paolina lassan ébredezni kezd, Riccardo pedig csöndesen hálát ad ezért, majd bátyjával és férjével együtt a kivezetik a teremből. Daniellel egészen a lakosztályukba követjük őket, ahol leültetik az asszonyt a díványra. Paolina most először szólal meg fejfájásra és erős hányingerre panaszkodva. 
- Biztosan agyrázkódásod volt a földre zuhanásod következtében. - állapítja meg Piero. 
- Anya? Mi történt? - szegezi anyjának a kérdést Riccardo, közben el nem mozdulva mellőle.
- Az a férfi az alapítványomtól jött, ahol dolgoztam. Miután eljöttem tönkrement.... Miattam veszítette el az állását ő és sokan mások akik...- ekkor abbahagyta és a mellkasához kapott, majd levegő után kezdett kapkodni. 
- Drágám ez nem a te hibád! Nyugodj meg! Lesz munkája azoknak az embereknek! - próbálja megnyugtatni Paolinát, férje. Riccardo eközben az erkélyhez szalad, hogy friss levegőt engedjen be. Paolina újra hányingerre panaszkodva, kéri férjét, hogy kísérje el a mosdóba.  Távozásuk feszült csöndet hagyott maga után. Mindenki tehetetlennek érzi magát és aggódik.
 - Nem kellett volna egyedül elengednem! Hagytam, hogy az a férfi felzaklassa, pedig az Ő szíve már nem bírja az ilyesmit! - hadarja el, Riccardo miközben idegesen járkál fel-alá. Ezt hallván, nem tudtam megálljt parancsolni lelkiismeretem vádló szavainak, amiket eddig belül elfojtottam. 
- Nem a te hibád! Nekem kellett volna elküldeni, amikor megkért, hogy mutassam be Paolinának! Sajnálom! - nézetem bele őszintén szemeibe. Nem szólt semmit. Tudom mit gondol. Tőlem mást nem is várt, mindig is féltette Paolinát, ha velem volt. Most bebizonyosodott, hogy győzött.
- Hagyjátok abba! Egyikőtök sem tudhatta, hogy ez fog bekövetkezni! Felesleges ezért hibáztatni bárkit is! Most inkább az a fontos, hogy Paolina helyre jöjjön! Menjünk és hagyjuk őt nyugodtan pihenni! Holnapra jobban lesz!- szólal fel Piero. Majd ebben reménykedve valahányan aludni indulunk.

Másnap reggel fáradtan ébredek a nyugtalan éjszaka után. Gyorsan elkészülök és összecsomagolok. Indulás előtt még van időm megnézni Paolinát és fájdalmas búcsút venni a többiektől, akik a történtek után fogalmam sincs hogyan fognak viszonyulni hozzám. Félve kopogok be szoba ajtajukon, de semmi választ nem kapok. Már elmentek volna? Ekkor Danielle lép ki bőröndökkel megrakva a szomszéd lakosztályból. Amint észrevesz az ajtó előtt közelebb sétál és magyarázni kezd. 
- Paolina állapota sajnos nem javult. Ezért kora reggel úgy döntöttek, hogy kórházba viszik kivizsgálni. - szavai hallatán forogni kezdett velem a föld. Előbb Jemma anyukája, most Paulina is. Úgy érzem még egy rossz hírt nem tudnék elviselni. 
- Nyugodj meg Adélie! Pár nap és rendbe jön!- mosolyog rám, de én képtelen vagyok bármit is reagálni.
-Látom nem vagy túl jól! Hol vannak a csomagjaid? - kérdezi.
- Már lent a hallban. - válaszolok erőtlenül. 
- Haza viszlek! - jelenti ki határozottan, nekem pedig nem marad erőm ellenkezni. Folyton csak az járt a fejemben, hogy jobb lett volna, ha elküldöm azt a férfit...

Vegyes érzelmek

Kedves Olvasóim!
Bár nem olyan hamar mint terveztem, de újra megérkeztem az új résszel, ami sajnos nem lett olyan hosszú. Viszont nagyon, de nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Kérlek, ha tudtok írjatok nekem pár sort. Sokat jelentene. 
Jó olvasgatást!

                                                                                                                                                  

                                                                                                                                            Bianka

A délutáni hőség megérkeztével mindenki  hűs, légkondicionált lakosztályába menekült. Szekrényemben turkálva próbálok egy alkalomhoz illő ruhát választani a közelgő szimfonikus koncertre. Egy sötétkék selyemruhát és egy bézs kosztümöt akasztok le a vállfáról, de nem tudok döntést hozni. Jemma segítsége kell. Éppen ekkor hallom, hogy be lép a szobába.

- Szerinted melyiket vegyem fel? - teszem fel rögtön kérdésemet, majd felé fordulok. Ekkor meglepő látvány fogad. Jemma kisírt szemekkel és könnyes arccal áll előttem. 

- Mi történt? -kérdezem megdöbbenve.

- Apa most hívott. Anya autóbalesetet szenvedett és életveszélyben van. - mondja remegő ajakkal és a tenyerébe temeti arcát, majd zokogni kezd. A ruhákat amiket a kezemben tartok hirtelen az ágyra dobom, és odarohanok hozzá. Szorosan átölelem, és vigasztalni kezdem. 

- Jemma minden rendben lesz! Ne sírj! Remek orvosok kezében van és hamar rendbe fog jönni!-  próbálok erős maradni, de hangom a végére megremeg és szemem könnyel telik meg. 

- Oda kell mennem! - emeli rám vörösre sírt szemeit. 

- Igen! Apukáddal most szükségetek van egymásra. - érek vele egyet. - Segítek összecsomagolni. 

- Köszi. - válaszol majd egy halovány mosolyt küld felém.
Mire feleszméltem már egyedül gubbasztottam a lakosztályban, ami Jemma nélkül olyan hatalmas és üres lett. Kimondhatatlanul sajnáltam hogy elkellet mennie, de még jobban, azért ami az anyukájával történt. Nem könnyű most amibe akaratlanul belecsöppent. Sosem láttam még ennyire megviseltnek az arcát mint amilyennel a taxi ablakából nézett vissza rám. Szerettem volna még egyszer magamhoz ölelni. Vajon mikor láthatom viszont?



A történtek hatása igen csak megnyomja hangulatomat. Végigülöm a koncertet, ami csodálatos, de valahogy mégsem hat rám olyan lenyűgözően, mint Paolina-ra és a körülöttünk ülő emberekre. Az est befejeztével bár mindeni vidáman cseverészik és olyannyira jól érzik magukat, hogy már kezdem elszégyenli magamat szomorúságom miatt. Ekkor elhatározom, hogy csöndesen visszavonulok. 

Zene

- Azt hallottam, hogy ilyen kor este mesés a park kivilágítva. - szólal meg Paolina.
- Valóban az! És az idő is kellemes ilyenkor. - válaszol férje és egy sokat sejtető kacsintást küld felé, mint aki már tudja mit akar felesége.
- Nagyszerű! Akkor sétáljunk egyet a parkban. -  majd lelkesen belekarol férjébe. 
- Talán mégse lenne már neked túl jó ötlet anya! - nyúl anyja másik karjáért Riccardo.
- Ne butáskodj, egy kis sétától nem lesz semmi bajom. Különben is majd te vigyázol rám. - majd ezzel a kijelentéssel belekarol fiába is. - Adélie, tarts velünk te is! Meglátod milyen kellemes lesz! - fordul felém.
- Köszönöm de én inkább visszavonulnék a szobámba.  - válaszolok. Láttam, hogy Paolina szólásra nyitja az ajkát, ám Danielle Ugo Montello gyorsabb volt.
- Márpedig nem hagyhatom, hogy egyedül kuksolj odafent. Mi is sajnáljuk ami Jemmával történt, de ettől még nem bűn ha kicsit jól érzed magad. - mondja és gyöngéden belém karol. Zavaromban egy épeszű mondat nem jön ki a számon, így csak egy apró mosollyal jeleztem beleegyezésemet.
Ahogy kilépünk a parkba lenyűgözően szép látvány tárul elénk. A magas lombos fák alatt rendre rózsabokrok és különböző virágültetvények sorakoznak. A keskeny térkövezett járdán haladunk kissé lemaradva a többiektől. Az ösvényt térlámpák szegélyezik, amik jól kivilágítják a növényeket is. Az esti szellő finoman játszadozik hajammal,  miközben édes virágillatot hoz magával. A távolban meglátok egy szökőkutat, ami színes lámpafényben pompázik.
- Varázslatos! - ejtem ki gondolkozás nélkül. 
- Ahogy te is Adélie! - Danielle mondatára automatikusan megrezzenek, mire széles mosoly jelenik meg az arcán. A  félhomályban szemét még sötétebbnek látom és testemen különös  érzés fut át ahogyan felém pillant.
- Köszönöm! - suttogom, majd meggyorsítom lépteimet, így hamar beérem a többieket. Hallom amint Paolina épp ódákat zeng a park szépségéről, és kérdez valamit férjétől, de  figyelmemet megzavarja a mellém érkező férfi. Ekkor Riccardo felkiáltása hallatszik, és mire odakapom a  fejem Paolina fia ölében landol. 
- Drágám jól vagy? - lép aggódva hozzá férje és erősen belekarol feleségébe. Rémülten indulok meg felé én is.
- Igen, jól vagyok  csak egy kicsit megszédültem. - válaszol erőtlenül.
- Anya én megmondtam, hogy ez rossz ötlet. - lendül bele Riccardo, de anyja finoman lecsitítja.
- Azt hiszem  most jobb lesz ha visszamegyünk. - indul meg lassan férjébe kapaszkodva. Ekkor fia is elindul szorosan mellette, mire megállítja. - Te még fiatal vagy marjad. 
- De...
- Ez a kérésem! - utasítja, majd elköszön mindannyiunktól és lassan eltávolodnak tőlünk. Riccardora nézek, aki aggódva tekint utánuk és közben gondterhelt sóhaj szökik fel belőle.
- Ne aggódj Paolina miatt!  Már jól is van! - próbálkozok megnyugtatni. 
- Jellemző! Az lehet, hogy te nem aggódsz érte, de én igen! - szegezi nekem durván.
- Tessék? - háborodok fel. 
- Rick! - szól közbe Danielle. - Adélie, csak biztatni próbált! 
- Hát persze. - rázza fejét hitetlenül. Ennyire vak vagy Danielle? - de nem hagy időt a válasznak. - Eleget levegőztem. Bon soir! - kíván jó éjszakát és elmegy.
- Nem fér a fejembe, hogy lehet evalaki ilyen arrogáns! - képtelenkedek.
- Ne foglakoz vele! Azt hiszi te is olyan vagy mint a többi nő. Sokan voltak akik kihasználták kedvességét anélkül, hogy Paolina észrevette volna, hogy csak bőkezűsége miatt voltak hozzá jók. - meséli, és ezzel választ kapok Riccardo eddigi megmagyarázhatatlan viselkedésére velem szemben. Én megértem, hogy félti az anyját, de mindez azonban nem jogosítja fel arra, hogy bárkivel is így bánjon. Még ha meg is fogadom Danielle tanácsát és nem foglalkozom vele, akkor is megbántott. De legfőképp azzal, hogy engem is olyan nőnek tart.

Reggel fáradtan ébredek a késő esti lefekvés hatására. Visszagondolva a tegnapra vegyes érzelmek törnek fel bennem. Elkeserítő Riccardora gondolni, szomorúság önt el Jemma miatt és hiánya még most fájdalmasan érint, és végül jó eső érzés kerít hatalmába amikor Danielle-re gondolok. Tegnapeste egy igazi úriember volt. Vajon tényleg varázslatosnak tart? Harapok bele ajkamba, és azon vettem észre magam, hogy újra látni akarom. Ekkor erőteljes kopogásra leszek figyelmes. Kipattanva az ágyból, magamra kapom selyemköntösöm és ajtót nyitok. 
- Jó reggelt kisasszony! - köszönt udvariasan egy egyenruhás férfi, egy hatalmas rózsa csokorral a kezében.
- Önnek is! - köszönök, majd érdeklődve nézek rá.
- Ezt önnek küldték! 
- Nahát! Köszönöm szépen! - válaszolok meglepődve.
- Legyen szép napja! - mosolyog, majd elsiet. Meghatottan bámulom a hatalmas virágcsodát amit kaptam. Vajon ki küldhette? Ekkor egy aprócska fehér lap esett ki a csokorból, egyenesen a lábam elé. Elolvasva a tartalmát nagyot dobban a szívem:

Találkozunk a bálon.

Danielle Ugo Monello

Kedves hölgy

 Kedves Olvasók!

Rettentően szégyellem magam amiért csak most hoztam részt. Remélem a következőt hamarabb tudom majd hozni. Mivel már rég nem írtam, most itt vagyok egy extra hosszú új résszel. Kíváncsian várom a véleményeket, kritikákat ami nagyon fontos lenne.

Jó olvasgatást!  

 Bianka       

A lélegzetem is elállt, amint a taxi ablakából megpillantottam a Bristol Palace Hotelt. Jemma tekintete pontosan ugyanazokat az érzelmeket tükrözte vissza, amik bennem játszódtak le. Bámulat, öröm és izgatottság. Kifizetve a taxit, lelkesen lépek ki a térkövezett járdára, ami egyenesen a hotel bejárathoz vezet. Két fekete egyenruhás férfi szinte azon nyomban ott terem és gondoskodik a csomagunk cipekedéséről. Belépve az ajtón egy hatalmas csarnokszerű előtér tárul szemem elé, ami eleganciát és gazdagságot sugároz. Ekkor egy szintén egyenruhás férfi szólít meg minket széles mosollyal az arcán. Olaszul kezd el beszélni, így én háttérbe szorulok még Jemma illedelmesen átnyújtja neki a meghívót majd  a recepcióhoz invitál. A recepciós kedvesen fogad minket és miután átadja a lakosztályunk kulcsát, nyomban ott terem két segítőkész fiatalember aki a csomagjainkat cipelve vezet minket szobánkhoz, majd magunkra hagynak. A lakosztály egy gyönyörű, antik bútorokkal berendezett hatalmas nappali helyiségből, egy méretesebb hálószobából amely központjában egy hatalmas franciaágyat helyeztek el és egy fürdőszobából állt. Miután kicsomagoltam, élvezettel huppanok le Jemma mellé a kényelmes fotelbe, majd hangosan nekilátok felolvasni a rendezvény napirendjét.

- Délutnán 5-kor szeretettel várnak mindenkit a megnyitón, ahol a rendezvény házigazdája elmondja beszédét, majd rögtön ez után sor kerül a megnyitó vacsorára. Este 8-kor pedig kezdetét veszi az aukció, ahol számítanak a meghívott vendégek megjelenésére. - fejezem be ünnepélyes hangsúllyal. 

- Szerinted milyen lesz a társaság? - kérdezi Jemma izgatottan, miközben ujjával haja végét csavargatja.

- Azt hiszem, akikben van annyi jó szándék, hogy beteg és árva gyerekeken segíteni jönnek, azok rossz emberek nem lehetnek. - válaszolok elgondolkozva, majd mikor felfedezem az erkélyajtót sietve állok fel, hogy kinézhessek róla.

- Igazad lehet! - mondja, majd elindul, hogy megmossa haját a közelgő megnyitóra. 

A megnyitón közel százötven ember vesz részt, ami lenyűgöző. Nem hittem, hogy ennyi vendég lesz. Ami rendkívül meglepett, hogy az idősebb generáción kívül számos hozzám hasonló fiatal is részt vesz. A rendezvény szervezője igen megható és inspiráló beszéde után, mindenkit átvezényelnek az étterembe,  ahol már minden készen áll a vacsorához.

A terem, ahol rengeteg asztal van elegánsan megterítve, igen tágas. Mivel a kétszemélyes asztalok, már mind foglaltak ezért kénytelenek vagyunk csatlakozni valaki más asztalához. Szerencsénkre rátalálunk egy nagyobb asztalra, ahol csak egy idősebb, ám de igen tehetősnek látszó házaspár üldögél.

- Elnézést szabad ez a hely? - kérdezem meg udvariasan amint oda lépünk.

- Oh, maga francia? Milyen bájos.  - válaszol vissza anyanyelvemen a hölgy. Ekkor döbbenek rá, hogy megfelejtkeztem arról, hogy itt az emberek olaszul beszélnek. Ám megörültem, hogy a hölgy kivételesen pont beszéli a nyelvemet.  

- Nos, igen! - válaszolok.

- Jómagam is beszélek franciául. Tudja kedvesem, a férjem francia is származású. 

- Örömmel látjuk az asztalunknál hölgyeim! - szólal meg ezentúl a mellette ülő őszülő úriember.

- Hálásan köszönjük! - válaszol Jemma , majd helyet foglalunk mellettük.

- Ő itt a férjem Eliott Montes. - mutatja be az elegáns urat aki ránézésre az ötvenes éveit taposhatja. - Engem pedig szólítsatok csak Paolina-nak. Szabad megkérdeznem a neveteket? - néz ránk jókedvűen. Egészen lenyűgöző milyen őszinte kedvesség van az arcára írva és roppant rokonszenves.
- Adélie Le Roux! - nyújtom kezem egy őszinte mosoly kíséretében. - Ő pedig a barátnőm Jemma Costa.
- Akkor te olasz vagy. - jelenti ki némi bizonytalansággal.
- Igen. Így van. -bólint Jemma. Könnyedén elcsevegünk egymással az előétel alatt. Paolina igazán elbűvölő személyiség. Bár említése szerint már két felnőtt fia van és büszke nagymama, rendkívül jól néz ki és látszik, hogy sokat ad magára. Az, hogy igen tehetős már eső ránézésre feltűnt, így nem igazán lep meg a hír, hogy a sógora ennek a nagyszabású rendezvénynek a szervezője. Éppen a főfogás tálalják, amikor egy nagyobb társaság  érkezik az asztalunkhoz, akiket Paolina és Eliott szokatlanul meleg köszöntéssel fogad. A társaság tagjai között felismerem a megnyitón beszédet mondó urat, így rájövök, hogy ők bizonyára mind Paolina rokonai lehetnek. Miután mind helyet foglalnak az asztalnál csöndesen meghúzódunk a társaság mellett és hagyjuk, hogy  megosszák egymással ezeket a perceket.
- Nos hölgyek. - fordul oda hozzánk Paolina a vacsora végén. - Az est folyamán szeretnélek titeket bemutatni a családomnak. És örülnék, ha az aukción mellettünk foglalnának helyet. - érinti meg karomat finoman és egy apró mosolyt küld fém.
- Örömmel csatlakozunk! - ígérem meg. Majd felállunk az asztaltól és vissza térünk a lakosztályunkba. 
Az aukcióra készülődve, azon töprengtem, hogy milyen lesz megismerni Paolina rokonait. Így elnézve őket, olyan családnak tűnnek akiket mindenki irigyelhet. Nem feltétlenül a gazdagságuk miatt, hanem a nagy összetartásért és szeretetért amit az asztalnál tapasztalhattunk közöttük. Én is mindig ilyenről álmodtam. Érdeklődéssel vártam, hogy megismerhessem valamennyiüket.

Belépve az aukciónak kijelölt helyiségbe egy hatalmas teremben találom magam, tele elegánsan öltözött emberekkel. Ösztönösen igazítom meg magamon a finom szabású selyem ruhámat, ami remekül illik ehhez az alkalomhoz. Erre a ruhára még Párizsban találtam rá és azonnal beleszerettem. Elvarázsolt a könnyedsége és az apró ezüst minta a halvány ekrü színű alapon. Ehhez kiegészítőként vörös rúzst és körömlakkot használtam, némi parfümöt és egy pár hozzá illő magassarkút. Jemma pedig egy fekete fehér ruhában pompázott mellettem.
- Jó estét Kedveseim!- lép hozzánk az ellenállhatatlanul kedves mosolyával Paolina és úgy köszönt minket mint ha már ezer éve ismernénk egymást. Egy hozzá hasonló nővel sem találkoztam még. Igazán megkedveltem. 
- Szeretném nektek bemutatni a családomat. - mondja, majd oldalra lép, hogy teret adjon a mögötte álló kisebb társaságnak. A vacsoránál megjelent személyek közül most csak a fiatalabbak voltak jelen.
- Gyerekek, szeretném ha megismernétek ezt a két ifjú hölgyet. - kezdte. - Ő itt Adélie Le Roux és barátnője Jemma Costa. - mutat be minket.
- Örvendek hölgyeim! Danielle Ugo Montello, Paolina unokaöccse vagyok. - mutatkozik be először jókedvűen az a rendkívül sármos és elegánsan öltözött férfi aki már a vacsoránál is azonnal feltűnt nekem. 
- Én pedig Piero Montes vagyok, Paolina fia.- köszönt kézfogással egy nagyon kedves arcú körülbelül a harmincas éveiben járó férfi. - Ő pedig itt a feleségem, Noelia. - mutat be nekünk egy gyönyörű, hosszú vörös hajú nőt, aki büszkén mosolyog férje mellett. Noelia mellett egy magas feltűnően kék szemű férfi állt, aki Paolina rosszalló pillantásai ellenére sem szólat meg. 
- És ő pedig az Öcsém, Riccardo Montes - siet anyja segítségére Piero, majd öccsére néz, aki egy semmit mondó biccentéssel reagál. Viselkedésére nem találtam magyarázatot és bár kellemetlenül érintett, de nem hagyta, hogy  ez elvegye a kedvem. A bemutatkozás két másik férfival folytatódott és egy hölggyel, akik a család barátaiként voltak jelen. Ezt követően, szóba került a rendezvény, terem nagysága, a résztvevők száma, majd rövidesen megkezdődött az aukció, amin az ígéretemet betartva, Paolina mellett foglaltam helyet.
Nagyszerű érzés töltött el látni mennyi ember hajlandó sok pénzt áldozni régi festményekért, értékes ékszerekért és egyéb antik értékekért, hogy ezzel segítsenek néhány beteg és árva gyermek életén. Én is vettem néhány egészen szép festményt és egy gyönyörű nyakéket, ami különböző drágakövekkel van díszítve. Hálával tölt el, hogy részese lehetek ennek a rendezvénynek.
- Milyen nagyszerű volt! - tapsol örömében Paolina.
- Valóban az volt! - értek egyet. - Ön látogatott már meg ilyen gyerekeket? - érdeklődöm.
- Igen Kedvesem! Amíg az egészségem engedte, volt szerencsém egy alapítványnál dolgoznom, ahol rengeteg árvaságra jutott, beteg és szegény gyermeknek nyújtottunk támogatást. - fejezi be, ám most elmarad a szokásos mosoly és helyette arcán komoly és fájdalmas vonások jelennek meg. Ekkor megláttam benne azt a hölgyet akinek hatalmas szíve van, aki boldogságát mások megsegítésében találta meg. Ez még nagyobb tisztelet váltott ki bennem iránta. 
- Ez csodálatos dolog! - érintem meg selymes karját és lenyűgözve mosolygok rá.
- Látom ezt őszintén is gondolod! - mondja miközben szemében valamiféle fény jelenik meg.
- Nagyon is! Szerintem ez a legcsodásabb dolog a világon. Másokért odaszeníteni az életünket. Ez mindet megér! - döbbenek meg a saját magam lelkesedéséért.
- Hát bizony mindent! Én az egészségemet is feláldoztam volna, de a fiaimért feladtam. - sóhajt, amelyből rengeteg fájdalom tör felszínre. Igazán megrendítő volt így látni. Érdekelt volna milyen betegségről van szó, de nem akartam még jobban befurakodni az életébe. Inkább hálás vagyok, hogy ilyen mértékben megajándékozott őszinteségével és bizalmával.
- Na de felesleges múlton rágódni! Mond csak te mivel foglalkozol? - vált témát.
- Hát én ... - kezdek bele, ám ekkor hirtelen valaki félbeszakít.
- Anya, neked nem szabad ennyire megerőltetned magad! - terem hirtelen mellettem Riccardo Montes, és ügyet se vetve, arra hogy illetlenül belevágott szavamba, tovább folytatja: 
- Az értelmetlen csevegés helyett, jobban tennéd ha lepihennél! - mondta, majd fagyos pillantást küldött felém. Kijelentésére, csak Paolina iránt érzett tiszteletemből, nem vágtam vissza. Erőt véve magamon nem adtam meg neki az örömöt, hogy megbántva lásson.
- Nahát Riccardo! Hogy mondhatsz ilyet? - Paolina döbbent arccal nézett fiára.
- A fiának igaza van! Az egészsége érdekében valóban jót tenne Önnek a pihenés! - válaszoltam, majd mosolyt erőltetve az arcomra jó éjszakát kívántam és kerülve a férfi tekintetét távoztam. Mivel Jemmát sehol sem láttam, gondolva, hogy már visszavonult a lakosztályba, magam is követtem.  Megtiltottam magamnak, hogy a történtek elvegyék a jókedvemet, és elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy egy faragatlan férfi miatt esetleg kerüljem Paolinát.

Másnap korán keltünk, hogy ne késsük le a svédasztalos reggelit. Később Jemmával lementünk a tengerpartra és megfürödtünk a csodás tengerben. Hosszasan mesélt családjáról és gyermek kori kirándulásaik emlékeiről, de amikor ez enyéimről kérdezett, lefagyott a mosoly az arcomról. 
- Mivel édesanyámat születésemkor elveszítettem és apám, hogy fájdalomtól menekülve folyton csak dolgozott, így nagyon keveset voltunk együtt. Kirándulgatni szinte sosem jártunk. 
- És a bátyád? - kérdezte óvatosan.  Alex-re gondolva összeszorult a szívem.
- Régebben Ő volt a legjobb barátom. Csak mi voltunk egymásnak. Sokat nevettünk. Mindig tudta mivel kell felvidítani és folyton vigyázott rám. Apa és a barátom, Bryan halála után - fájón ejtetettem ki a nevüket - elhidegült tőlem, és hasonlóan Apánkhoz Ő is a munkájába menekült bánata elől, így csak nagyon ritkán látom. - fejeztem be, mire könnyek gyűltek a szemebe.
- Úgy sajnálom! Rettentően nehéz lehetett! - nézett rám könnyes tekintettel Jemma, és vigasztalóan átölelt. Arról, hogy talán joggal kaptam ilyen sorsot, apám és felmenői mocskos üzletei miatt, szégyelltem beszélni. Azon gondolkoztam, hogy lesz e valaha olyan ember a családtagjaimon kívül, akivel teljesen őszinte tudok majd lenni, és mindenek ellenére értékelni és szeretni fog? 

Meglepő események

Kedves Olvasók! 
Ne haragudjatok! Tudom, hogy már régen hoztam részt és ez egy elég rövidke lett, de most csak ennyit terveztem. Remélem elnyeri tetszéseteket és írtok majd néhány véleményt! Jó olvasgatást! 
                                   

                                                                                                                                       Bianka

A napok gyorsan repülnek ezen a vidéken. Alig hiszem el hogy lassan két hónapja már, hogy itt élek a Birtokon. Könnyebb lett elviselni a fájdalmakat talán mert távol van tőlem minden ami a múltra emlékeztet. De az is lehet, hogy csak ezzel akarom meggyőzni magam, hogy Alex helyesen van távol tőlem. Nem igazán tudom. Amit biztosra tudok, hogy lett egy új életem, egy új családom amiben remekül érzem magam. A nagyszüleim mindent megtesznek, hogy otthon érezzem magam, mindemellett elhalmoznak szeretettel és törődéssel amire igazán szükségem van. Hamar beleszerettem az itt létbe és teljesen otthonosan mozgok a Birtok területén. Igyekszek minél jobban segíteni és hasznossá  tenni magam. Bár a nagyszüleim szüntelen hangoztatják, hogy boldogulnak és én csak pihenjek. De kénytelenek bevallani, hogy  sokszor elengedhetetlennek bizonyulok a számítógép terén. Ekkor boldogsággal tölt be a tudat, hogy tehetek értük valamit. 

- Mára végeztünk! Azt hiszem most már mindnyájunkra ráfér a pihenés! - sóhajt fel nagyapa, miközben kimerülten törölgeti kenőjével verejtékező homlokát. 
- Egyetértek! - helyesli nagyi egy közel padra leroskadva. 
- Én is! Akkor vacsoránál találkozunk! - szólal meg Jemma, majd fáradtan elindul lakrésze felé és hamarosan mind követjük példáját. Jól esett bedőlni a fürdőkádba, egy ilyen fárasztó nap után. Soha nem gondoltam volna. hogy egy nap még borospincét fogok takarítani. De üszke vagyok magamra, hogy megtettem  és leküzdve minden kényeskedést még a pókhálótlanítást is elvégeztem. Fürdés után felvettem egy elegánsabb, de szellős nyári ruhát majd megfésülködtem és befújtam magam a kedvenc parfümömmel. Sokaknak talán túlzásnak tűnhet ez a kiöltözés, de a nagyszüleimnél régi hagyomány, hogy így búcsúztassuk el a napot. És mi tagadás nekem tetszik. 
Kopogtatást hallok az ajtón. Odalépek, hogy ajtót nyissak a titokzatos idegennek. Anthony volt az. 
- Beszélnünk kell! - mondta a szokottnál is komolyabb hangon. Megrémültem.
- Gyere! - hívtam be a szobába, majd hellyel kínáltam a társalkodónak kialakított részen elhelyezett kanapékon.  - Miről lenne szó? - kérdeztem miközben helyt foglaltam vele szemben. 
- El kell mennem! A bácsikádéknak szüksége van rám. A francia hatóságnak valakik adatokat szivárogtatnak ki rólatok. 
- Tessék? Mégis kik és honnan tudtak meg rólunk akármit is? - hangom kétségbeesetten szökik fel a magasba.
- Ezért kell oda kell mennem.
- Párizsba? Anthony,  te megörültél? És ha elkapnak? - pattanok fel.
- Nem fognak! Engem nem keresnek. Nyugodj meg! - mosolyog reakciómon kedvesen és karomnál fogva  gyengéden visszaültet. 
- Ezért kértek meg téged, hogy menj oda és deríts ki mindent. - szólalok meg ezúttal higgadtabban és tisztábban látva a dolgokat.
- Így van! - fejezi be.
- És Alex...? 
- Jól van ne aggódj miatta.  De egy jó ideig nem jöhetnek át Amerikából, hiszen nem tudjuk mennyit tudnak a rendőrök. Vagy azok akik a rendőröket informálják. De kiderítem! - fejezi be elgondolkozva.
- Mikor indulsz? - teszem fel utolsó kérdésem.
- Már összepakoltam. Mindjárt itt van értem a kocsi. - Válasza igen meglepett. Nem gondoltam, hogy máris elmegy.
- Nos, akkor nem akarlak feltartani! - állok fel, majd Anthony is követi példám.
- Ne aggódj a nagyszüleidnek már elmondtam amit tudniuk kell és Jemma miatt nem kell aggódnod. Ő eddig is azt hitte egy közeli barátod vagyok aki elkísért. Neki azt mondtam a dédinagyim temetésére megyek. - mondja majd mindketten nevetni kezdünk.
- Köszönöm amit a családomért teszel! - megint komolyra fordítom a szót és hálásan nézek bele barna szemeibe. 
- Ugyan! A barátok számíthatnak egymásra. - mosolyog, majd előveszi farzsebéből csörgő telefonját és kinyomja. - Mennem kell! Vigyázz magadra amíg nem jövök vissza. És ne árulj el magadról senkinek semmit! 
- Te is vigyázz magadra! - mondom és hálásan megölelem amin meglepődik, de visszaölel. 
- Au revoir, Adélie! - köszön, majd franciásan távozik.

Vacsoránál a szokásosnál csöndesebbek vagyunk. Nagyiék nyilván ugyanazért amiért én is. Aggódunk és még nem emésztettük meg teljesen a dolgot. Jemma mit sem sejtve azt hiszi mind Anthony hirtelen távozása miatt szomorkodunk. Így nem kérdezősködtünk egymástól. Miután jól laktunk, a szokásos módon kiültünk a teraszra beszélgetni egy üveg bor kíséretében. Bár nem volt most sok kedvem hozzá, de Jemma kedvéért élvezhető beszélgetőpartnerré váltam, aztán már nem is kellett megjátszani magam. Valahogyan ez a lány mindig felkelti az érdeklődésemet és jókedvre derít. Hasonlóan szeret komoly dolgokról beszélni és nagyon okos meglátásai vannak. Nyitott, őszinte és könnyed. Leginkább ezzel tudnám jellemezni. Pont az ellentétem. Sokat tanulhatnék tőle. Koránt sem vagyok olyan őszinte hozzá mint Ő velem. Elképzelni sem tudja, hogy miket hallgatok el a családi hátteremről.  De tőlem már az is őszintének számít, amit eddig a családomról meséltem. Hogy a szüleim halála után úgy döntöttem ide költözöm még a bátyám és a rokonaim Amerikában "dolgoznak".  De ha nem a családom  a téma azt hiszem vele meglepően őszinte vagyok és igazán megkedveltem.

Néhány nappal később, egyik este ugyan így beszélgettünk a teraszon.
- Úgy sajnálom, hogy egy hét múlva el kell menjek. - dől hátra szomorkás arccal Jemma a kényelmes fonott székében. 
- Semmi sem tart örökké kedvesem! De hiszen mindjárt itt a nyár vége és érthető, hogy a szüleid azt akarják hogy velük is legyél egy hetet mielőtt visszamész az egyetemre. És ott legalább szállodaigazgatást tanulhatsz, amit szeretsz. - próbálja nagyi kedvesen meggyőzni.
- Ez igaz. De semmi sem fogja pótolni ezt a vidéket és titeket sem. Különösen téged Adélie! - ekkor rám nézett és jól eső érzés fogott el. Ugyanakkor rossz volt belegondolni, hogy valóban hamarosan elmegy. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire megszerettem és rettentően fog hiányozni.
- Remélem hamarosan meglátogatsz majd minket! - reménykedem.
- Hát persze! De neked sem ártana egy kis kimozdulás. Majd elutazhatnál hozzám. Bemutatnálak a családomnak Genovában.- veti fel az ötletet.
- Apropó Genova! - szólal meg nagyapa váratlanul, aki eddig a társaságtól félrehúzódva csöndesen elmélyedt a postán érkező levelekben. - 
- Érkezett egy meghívó egy három napos jótékonysági rendezvényre ami két nap múlva veszi kezdetét a Bristol Palace Hotelban, ami Genovában van. Lesz aukció, szimfonikus koncert, és egy báll. A befolyt összeget beteg gyerekek segítségére ajánlják fel. Szívesen elmennék, de nem hagyhatom itt a szállodát. És különben is túl sok lenne nekem az a három nap. Adéliem, nem lenne kedved elmenni? Talán Jemmának is kedve támad elkísérni. Úgy tudom az aukción gyönyörű ékszereket is lehet venni. - nézett rám válaszomat várva. 
Szóhoz sem tudtam jutni. Mindig is akartam segíteni beteg gyerekeken és ez a program is remekül hangzik. Pláne, ha Jemma el is kísérne. Kíváncsian és izgatottan fürkésztem Jemma arcát, amiről szintén izgatottság és meglepődés sugárzott egyszerre. 
- Nos? - sürgette nagyapa a választ.
- Én benne vagyok! - suttogta a mosolytól ragyogó arccal Jemma. Én pedig izgatottan csak annyit mondtam:
- Utazunk! 

Régi ismerős

Drága Olvasóim!

Ne haragudjatok, hogy ilyen sokára jövök. És biztosan örülnétek ha azt mondanám hogy itt a nyár és most már gyakrabban fogok hozni részeket. De sajnos most sem ígérhetek semmit. De írok amint tudok és sikerül.Addig is jó olvasgatást és remélem elnyeri tetszéseteket ez a rész. Nagyon inspiráló lenne egy pár komment.;)

                                                                                                                               Bianka      

Zene

Toszkána igen különleges hely, már első pillantásra elvarázsolt. A ciprusfákkal szegélyezett kanyargós utak, napsütötte dombjai, zöldellő síkságainak váltakozása, hangulatos városai azonnal magával ragadtak.

Kilépve a nemrégiben bérelt autóból, lenyűgözve bámulom a mesebeli tájat, miközben egy fa árnyékában lehuppanok a puha fűre. Az fárasztó esti repülőút és a zötykölődő kocsi után jól esik végre egy kis pihenő a friss levegőn. Percekig ülök némán és hagyom hogy belefelejtkezzek a látványba. De a táj öröme csak pillanatnyi boldogságot ad. Mert lehet akár milyen gyönyörű a külvilág, ha a lelkemben kiszáradt pusztaság van, ami a családomtól való elszakítás, a magány és a kétségbeesés érzéseinek ad otthont.

- Adélie, azt hiszem most már mennünk kell, hogy sötétedés előtt odaérjünk a nagyszülei birtokára! - zökkent ki Anthony gondolataimból. Majd egy aprót bólintva állok fel és újra elfoglalom helyem az autóban, hogy folytathassuk utunk.

A nap lemenőben volt már mikor Genova városától nem messze végre megpillantottam egy ismerős vidéket a dombok mögött. Évek teltek el mióta nem láttam, de sosem tudnám elfelejteni a birtokot ami felé egyre csak közeledünk. Izgatottan várom hogy újra bejárjam a Hotel minden egyes zugát, ami nem csak a nagyszüleimnek és a hotel vendégeinek de egykor édesanyámnak is otthont adott. Emlékek özönlenek meg, amint befordulunk a keskeny fákkal szegélyezett kis útra, minek végén egy szépen megmunkált magas kovácsoltvas kerítés  jelzik a birtok határai. A sofőr egy elegáns duda szóval halad át a nyitott kapun így adva jelét érkezésünknek, majd a fő épület parkolója felé veszi az irányt. 

- Megérkeztünk. - nyit nekem ajtót Anthony és udvariasan kisegít a kocsiból. 

- Köszönöm! Ez a hely semmit sem változott mióta itt jártam. - nézek körül meghatottan, majd egy boldogan közeledő idős kis hölgy felé terelődik a figyelmem, akit egy őszülő úr követ. Könnyel telik meg a szemem és futva szelem át a köztünk lévő távolságot még végre magamhoz ölelem drága nagyszüleimet.

- Istenem de megnőttél drága kicsikém!  Olyan szép vagy mint Édesanyád volt. - áradoznak az ekkor tipikusan használandó mondatokkal, ami megmosolyogtat, de nagyon jól esik, hiszen tudom, hogy szívből jönnek.
 - Úgy hiányoztatok! - nézek végig rajtuk meghatottan és miközben illendően köszöntik Anthony-t, jól megfigyelem az idő apró változásait rajtuk. Hajuk időközben őszbe váltott és bőrük is jelzi az idő elteltét, mégis erősen és egészségesen állnak a lábukon. A birtok tulajdonosaikhoz illően, de mégis kényelmesen öltözködnek. Boldoggá tesz, hogy láthatom csillogó tekintetüket és itt lehetek velük.

A nagy viszontlátás örömei után nagyi magára öltve gondoskodó és aggódó nagymama szerepét hamar elküld újdonsült szobámba, hogy lepihenjek. A nap még halványan pislákoló fénye világít be az ablakomon ezzel mesés hangulatot varázsol a tágas és világos  lakosztályba, ahol a krém és levendula színek dominálnak. Alapesetben boldogan zárkóznék be a hosszú és fárasztó nap után a nyugalmat árasztó, ízlésesen berendezett szobámba és felfrissülésképen vennék egy nagy fürdőt, ám most túlságosan izgalomba hozott a rég nem látott Birtok. A lehető leggyorsabban pakolok ki bőröndömből, majd izgatottan elhagyom a szobám. Halkan osonok el Anthony ajtaja előtt, nehogy esetleg utánam jöjjön. Telhetetlenül bejárom az egész épületet és csodálattal fedezem fel a változásokat, miközben igyekszek észrevétlen maradni. A benti nosztalgiázás után, úgy döntök kint is körülnézek egy kicsit. Az földszinti étkező teraszajtaját találom legalkalmasabbnak, hogy kijussak, hiszen a legtöbb ajtót a régi szokásokhoz híven már sötétedéskor bezárják, és nincs sok kedvem kulcsért vadászni. Kilépve a levegőre kellemes virágillat csap meg és körülnézve tündérországban érzem magam. A hátsó parkrész ami kislánykoromban még kissé elhanyagolt volt, most gyönyörű lett. A fák megnőttek és meglombosodtak. A díszlámpák fénye egy szökőkutat világít be és egy padot, melyet rózsabokrok ölelnek körül. Ekkor szembejut kislánykori kedvenc helyem, a pavilon ami az Birtok másik végében álló borospince melletti lugasban van. De a sötétedés miatt úgy döntök, inkább reggel keresem fel. A Hotel épületét megkerülve sétálok egyet és felfedezek egy úszómedencét a régi füves terület helyén valamint egy sor napozó ágyat. Ekkor jut eszembe, hogy ez mindig is Alex ötlete volt. Mindig azt hajtogatta, hogy a nagy forróságban nagyszerű ötlet lenne, ha építenének ide egy medencét. Milyen jó lenne, ha ő is láthatná ötlete megvalósulását. Egy könnycsepp gördül le arcomon, és hagyom hogy kövesse a másik. Eddig visszafojtottam, gy gyorsan letöröltem arcomról nehogy észrevegyék, de néha ki kell engednem magamból a fájdalmat. 
- Elnézést! Te hagytad nyitva a teraszajtót? -fordulok meg ijedten a hátam mögül érkező női hang hallatára. Egy fiatal, velem egykorú igen csinos lány alakjával találom szembe magam, akinek számon kérő tekintete hirtelen meglepődésbe majd sajnálatba fordul át. Rájövök, hogy mindez  valószínűleg kisírt szememnek és könnyáztatta arcomnak köszönhető.
- Elnézést! Nem volt kulcsom. - próbálom összeszedetten kierőltetni magamból a választ, miközben letörlöm magamról a könnycseppeket és a vele elfolyt sminket. Kellemetlenül érint, hogy ilyen állapotban lát. 
- Semmi gond! Reggel keresek neked egy kulcsot, hogy bármikor ki tudj jönni. - válaszol kedvesen és egy aprót mosolyog hozzá, ami még gyönyörűbbé varázsolja arcát. 
- Köszönöm! - mosolygok vissza rá. Néma feszült csend. Egyikünk sem tudja mit kéne most tenni, mit illene mondani a másiknak. Nyilván meglepte, hogy sírva lát és nem tudja, hogyan viselkedjen ilyenkor egy idegennel. Nyilván nem régóta dolgozhat itt, hiszen azelőtt sosem láttam. De nem akarom, hogy egy sírós nőként könyveljen el ezért erőt véve magamon jó éjszakát kívánok majd nesztelenül visszatérek a szobámba 


Nevetgélő gyermekhangra és madárcsiripelésre ébredek. A telefon képernyőjét bámulva nem akarom elhinni meddig aludtam. Nem jellemző rám, hogy egyig alszom. Bizonyára nagyon elfáradtam a tegnapi utazás alatt. Kimászva a puha ágyból az ablakhoz sietek félrehúzom a függönyt, majd friss levegőt engedek be és hagyom, hogy napfény és a kinti virágillat elárassza a szobát. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílik a parkra és kiépített játszótérre ahol önfeledten játszadoznak a gyerekek, szüleik pedig nyugodtan beszélgetnek a a padon ülve. Innen rálátok a parkolóra is ahol jó pár autó áll. Jó látni, hogy van vendég bőven. Miután kigyönyörködtem magam rendbe rakom az ágyat és lefürdök. Kiszállás után magamra kapok egy könnyű virágos ruhát és kifésülöm a hajam. Eléggé megéheztem, ezért a földszinten lévő étkezőbe indulok reménykedve hátha maradt még egy kis reggeli. Oda érve csalódottan vizsgálom az üres asztalokat. A svédasztalos reggelinek még a nyomát se látom.
- Csak nem éhes vagy? - érkezik az ismerős hang mögülem, majd megfordulok, hogy lássam Anthonyt.
- Éppen szívesen ennék valamit! - válaszolok jókedvűen, miközben észrevétlenül felmérem.  elegáns, mégis laza krémszínű nadrágot visel, hozzá passzoló sötétkék inggel ami kiemeli mogyoróbarna szemeit. Haja gondosan beállítva és némi borosta teszi még férfiasabbá  arcát.
- Hát nem csodálom. Fél kettő elmúlt. - hangja vidám és mosolygására kedves vonások jelennek meg arcán. 
- Tudom! Tegnap nagyon kimerülhettem. 
- Hát itt vagy Álomszuszékom! - lép be nagyi sugárzó arccal, majd köszönésképpen magához szorít. 
- Láttam, hogy kihagytad a reggelit ezért félre tetettem neked! - simítja végig puha kezét arcomon mintha csak egy kisgyermek lennék. 
- Csodálatos vagy! - lelkendezek játékosan, és jó érzés tölt el hogy gondolt rám. A reggelit az ő társaságában fogyasztottam el és közben jókat beszélgettünk az elmúlt évekről, a csalárdról, rólam a birtokról és anyáról. Régen nem beszélgettem már ilyen jót senkivel. Alex és Nate bácsi alig voltak otthon. Leonie, az unokahúgom és nénikém soha sem tudott olyan közel kerülni hozzám, hogy a mély érzéseimről és gondolataimról beszéljek nekik. Nagyival viszont teljesen más. Megért, figyel rám és a legjobb tanácsokkal lát el. Az egész délutánt együtt töltöttük el kint sétálgatva a Birtokon és rájöttem, hogy jobban szükségem volt rá és beszélgetésünkre, mint azt gondoltam.  Szívesen töltöttem volna vele akár az egész estét is, de már így is rengeteg időre elraboltam a szükséges intézkedéseitől, ezen kívül és sem tehetem meg, hogy égész nap csak lógom a napot. Ideje hasznossá tennem magam. Ennek elhatározására lépek Nagyapám elé, aki derűsen fogadta kérésemet és ahogy gondoltam hallani se akart arról, hogy én dolgozzak. De kisebb győzködés után végre kapok egy kis feladatot. Egy nagy kupac könyvvel a kezembe lépek ki irodájából, hogy a helyére pakoljam őket és egy cetlivel a zsebembe amire felírtam az új könyv címeket, amit hoznom kell.
Nehézkes léptekkel haladok a folyosón, majd a privát lakrész felé veszem az irányt, ahol minden nagyiék otthonának van kiépítve és berendezve. Ajtók sokaságaival kell megbirkóznom a könyvhalomalt a kezembe, míg végül megtalálom a nagyapa könyvtárszobáját. Belépve pontosan az a làtvány fogad amire vártam. Tàgas szoba, hatalmas ablakok amin napfény árad be és a könyvrengeteg között néhány kényelmes bőr heverő. Semmi sem változott, minden ugyan olyan amilyennek utoljára láttam. Imádtam itt lenni. Nagyapa mindig mosolygott rajtam amikor kislányként belógtam ide. Azt mondta Édesanyámnak is ez volt a kedvenc helye. Szeretett olvasni, ahogy én is és nagyapa is. Ha belépek ide mindig úgy érzem közelebb van hozzám. Talán itt hagyta a lelke egy darabkáját. 
Óvatosan rakom helyére a könyveket és előveszem a cetlit és keresgélni kezdek. Eltart egy  ideig még megtalálom az összes könyvet, de mielőtt visszaindulnák velük, megakad a szemem egy bordó kötésű könyvön. Közelebb megyek és leveszem a polcról, majd óvatosan letörlőm a port. Boldogsággal tölt el ezt a régi Dickens könyvet látnom, amit már olvastam. Úgy döntök magammal viszem és ráhelyezem az új könyv kupac tetejére és már indulok is velük. Kezdetben könnyedén veszem a már ismerős ajtókat, de az utolsóhoz közelítve  jó néhány kifordul a kezemből és hangos csattanással kötnek ki a kövön. 
- Mit csinálsz? - érkezik egy kíváncsi hang a közelből. Feltekintve azzal a lánnyal találom szembe magam aki tegnap este sírva rám talált. Szégyenkezve és a történteken mosolyogva nézek rá.
- Hogy lehetséges, hogy mindig ilyen kellemetlen helyzetekben találkozunk? - kérdésem mosolyt csal az arcára.
- Elképzelésem sincs. De arról sem, hogy mit akartál te ezzel a sok könyvvel? - hajol le mellém és segít felvenni őket a földről.
- Nagyapámnak hoztam őket a könyvtárszobából. De most már látom jobb lett volna kétszer fordulni. - válaszolok.
- Te vagy Adélie Le Roux? - néz rám kikerekedett szemekkel. Meglepett, hogy így tudja a nevem.
- Igen! Te pedig biztosan jóban vagy a nagyszüleimmel, ha így ismersz. 
- A főnökeim és nagyon tisztelem őket. Elragadó pár. - mosolyog őszintén. És jól esik, hogy ezt gondolja róluk. 
- Akkor te itt dolgozol? 
- Igen. Már egy ideje minden nyaramat itt töltöm. 
- Akkor biztosan szeretsz itt dolgozni.
- Viccelsz? Ezen a varázslatos helyen ki ne szeretne dolgozni?- kérdezi nevetve.
- Igazad van. - mosolygok.
- Ne haragudj be sem mutatkoztam. Jemma Costa. - nyújtja felém kezét és kedvesen mosolyog.
- Örülök, hogy megismerhettelek Jemma! - fogok vele kezet. - De nem akarlak feltartani.
- Én se téged! Menj nyugodtan. - mondja majd átadja a kezében lévő könyveket.
- Rendben. 
Mosollyal az arcomon lépe be Nagyapa irodájába. Eddig nem voltak barátnőim, mert a családom titkai miatt nem engedhettem közel magamhoz senkit, bár vágytam rá. És ne is igazán volt akit megbízhatónak találtam volna. De Jemma egész másnak látszik. Szimpatikus és ha a nagyszüleim megbíznak benne akkor én is. Itt egy új életet kezdtem, bár nem én változtam, hanem a környezet. És lehet Alexnek és Nate bácsinak igaza volt amikor azt mondták jót tenne nekem ez a hely. Tényleg imádok itt lenni és könnyebb itt élni a fájdalmakkal, mint Otthon ahol minden az elhunyt szeretteimre emlékeztet. Itt az lehetek aki szeretnék és bár Alex nincs, de szeretet vesz körül. Talán még barátnőm is lesz? 

Fájó búcsú

Drága Olvasók!

Elnézést, hogy ilyen sokára tudtam hozni részt, de sajnos nincs mostanában annyi időm írni mint azt szeretném. Elég ritkán, de fogok írni. És remélem tetszeni fog majd a történet, ami ezzel a résszel indul be. Kérlek írjatok egy két szót a véleményetekről.Még annyit, hogy a zene amit hozzá választottam inkább az elejéhez passzol.

Jó olvasgatást! 

                                                                                                                              

                                                                                                                                                   Bianka

Zene

Az ősz bizony nem hazudtolja meg önmagát. Az eső szakadatlanul folyik és napok óta meg sem áll. A nap melengető sugarai rég nem bújtak elő a sötét fellegek alól, ami széles takaróként fedi a várost. Ez a borongós idő eléggé rányomja a bélyeget az emberek hangulatára, ahogy az enyémre is.

Kávémat iszogatva fejezem be utolsó mondatomat a cikkhez, majd még egyszer átolvasva elégedetten küldöm át a kész anyagot Camille-nak, a főnökömnek. Ő egy rendkívül határozott, szigorú és céltudatos személyiség, aki mindig a divatnak megfelelően öltözködik és megjelenése azonnal tiszteletet parancsol. Ritka az, ha valakit megdicsér, de elvárja, hogy a munkánk tökéletes legyen, ezért mindig igyekszem a maximumot kihozni magamból. A nyomás ellenére élvezem a munkám és ennek köszönhetően írásaim általában elégedettséget tükröznek vissza Camille kemény arcvonásairól. 

Mivel befejeztem a cikket, kikapcsolom a laptopot és összepakolok a kicsi, de modern bútorokkal berendezett irodahelyiségbe. Miután lejár a munkaidőm, pár szót váltva a többiekkel sietősen távozom, abban a reményben, hogy Alex nem hagyott még itt a kocsival. Lassan két hete, hogy hazajött és azóta sokszor volt már, hogy ő jött értem, majd együtt elmentünk egy étterembe kajálni. Örülök, hogy újra itt van velem, és bár még mindig nehezen nyílik meg, de folyton viccelődik és kezdi visszahozni a jókedvet az életembe. 

Ahogy kilépek a friss levegőre azonnal összébb húzom magamon a vékony kis kabátom, majd szél borzolta hajamat kisöpörve szememből próbálom megtalálni a kocsit. Szerencsére hamar megtalálom majd szélsebesen bepattanok, így nem kell sokáig kint ácsorognom az esőben.

- Szia! - köszönök mosolyogva.

- Kösd be magad és vedd fel ezt a napszemüveget! - utasít kissé idegesen Alex, majd beletapos a gázba és jóval gyorsabban haladunk a megengedettnél.

- De hiszen nem is süt a nap. - értetlenkedek miközben a biztonsági övvel szórakozom.

- Tedd amit mondtam! - hangja nem tűr ellentmondást, így hát gondolkozás nélkül felkapom magamra.

- Mi a baj? - kérdezem aggódva.

- Gáz van! A rendőrség valahonnan szimatot kapott és pár órán belül meg is találhatnak minket ha nem tűnünk el. - hadarja el a lényeget.

- Hogy mi??? - borulok ki a hallottakon. - Mégis hogyan? - kérdezem felháborodottan.

- Ezt szeretném én is megtudni! - mondja miközben éppen áthajt a piroson, épp hogy csak megúszva egy frontális ütközést.

- Alex! Normális vagy? - kiabálom levegő után kapkodva.

- Nem először csinálom, nyugi! - mondja, majd mit sem törődve a dologgal tovább száguldozik kifelé a városból. Ilyen gyorsan még soha sem értünk haza, amit nem is bánok mert elég rosszul érzem magam. Az idegességtől teljesen lesápadtam és a szám is kiszáradt. Belépve a lakásba, azonnal egy pohár vízért sietek, majd a nappaliba, ahol a többiek tartózkodnak. Nate bácsi idegesen telefonál valakivel, miközben Leonie sápadtan öleli Patricie vékony derekát, némi biztatást remélve attól. Alex idegesen járkál fel alá. Mindenki nyugtalan és kétségbeejtő ez a semmittevés, miközben ki tudja mennyi időnk van még. Feszülten figyelünk Nate bácsi-ra miután bontja  a vonalat.

- Na? - sürgeti Alex.

- Utazunk. 

- Hová? - kérdezi Patricie.

- Los Angelesbe. Ott biztonságban leszünk. Most pedig nagyon gyorsan pakoljátok össze a legfontosabb holmitokat. Két órán belül el kell indulni, hogy elérjük a gépet ami értünk jön. 

- Los Angeles? - ismétlem az imént hallott város nevét és próbálom feldolgozni az információkat.

- Nem! Te nem jössz velünk Adélie. - fordul hozzám bácsikám sajnálkozó tekintettel.

- Tessék? - kérdezem teljesen összezavarodottan.

- Alex! Kísérd fel a szobájába és mond el neki amiről beszéltünk. - utasítja, majd tárcsázni kezd egy újabb számot, miközben további utasításokat ad majd sietve távozik a nappaliból. 

Teljes a káosz a Le Roux házban. Hirtelen a megszokott csendes, nyugodt életemben minden a feje tetejére állt. Nehezen látom át a dolgokat. Jó formán semmit sem tudok és most hideg zuhanykén ért a hír, hogy én nem velük megyek. Akkor mégis kivel? És hová? Azonnal tudni akartam. 

- Mi ez az egész? Én miért nem megyek veletek? - szegezem bátyámnak a kérdést, aki sietős léptekkel hagyott maga mögött a kérdésemmel együtt. Nem hagyom annyiba a dolgot és elszántan követni kezdem a lépcsőn felfelé egészen a szobámig, ahová előttem bement.

- Alex, válaszolnál kérlek? - lépek elé dühösen. Arcát végre rám emeli, de a megszokott magabiztosság helyett most tekintete kissé megtört volt. Éreztem, hogy valami olyasmit fog mondani ami nem lesz kedvemre való.

- Nate-tel már régóta úgy látjuk, hogy környezetváltozásra lenne szükséged. De Los Angeles nem neked való hely és nem lennél elég biztonságban ott. Úgy döntöttünk egy darabig Toszkánában fogsz élni Nagyapáéknál.

- Úgy döntöttetek? - vonom fel szemöldököm. - Alex ez az én életem! Nem dönthettek helyettem! - közlöm felháborodottan. 

- Adélie, hidd el, hogy ez lesz a legjobb neked! Épp eleget szenvedtél már.

- Akkor ne hagyj magamra.  -  próbálom meggyőzni.

- Ha velem jönnél csak nehezebb lenne. - hangja kissé ellágyul, tekintetéből látom, hogy nem szívesen mondja ezt. - Nem akarok rosszat neked! Majd később megérted! - simítja végig kezét a hajamon egészen a tarlómig, ezzel próbál vigasztalást nyújtani felém, de szemem akaratlanul is könnybe lábad. Mielőtt dühösen ellenkeznék, Ő sietve a szekrényemhez lép, ahonnan előhalássza hatalmas bőröndömet és finoman elhelyezi előttem a földön.

- Nem sok időnk maradt! Sietnünk kell! - mondja, majd elsiet. Némán állok a szobám közepén. Kezemet görcsösen szorítom össze ezzel próbálom legyőzni a fájdalmat és a düht, ami egyszerre kerített hatalmába. Én ezt nem akarom. Már hogy lenne ez a jobb döntés. Tény, hogy Nagyapáék már rettentően hiányoznak, de a tudat, hogy Alex megint elmegy és kitudja mikor látom viszont megőrjít. A fejem rettenetesen zúg és félek, hogy mi jön ez után. Úgy érzem mint ha az életem egy hullámzó sín lenne és rajta egy  mozdony lennék amit mindig arra irányítanak amerre nem akarok. 

Miután összecsomagoltam Alex segített levinni a csomagokat a hallba, majd bekísér a nappaliba ahol nagybátyám oldalán másik két férfi állt. 
Majd melléjük érve bátyám társaságában illendően mutat be nekik.
- Adélie, ezek az urak személyes jó barátaim, csak úgy mint apádnak voltak. - folytatja, majd egy kis szünetet tart. 
- Ő itt Hugo Delauney. - mutat be a magas bajszos és elegáns megjelenésű úrnak, aki széles mosollyal az arcán nyújtja felém kezét.
- Bonjour Mademoiselle. -köszön, majd udvariasan kezet csókol, ami rendkívül meglep. Bizonyára elég magas körből jöhetett.
- Ő pedig Anthony Lennon.  - mutat be  tőlem alig pár évvel idősebbnek tűnő férfinak.
- Bonjour Adélie! - mosolyog rám miközben ő is hasonlóan cselekszik és közben egy apró mosolyt intéz felém, ami rendkívül barátságossá teszi arcát.
- Ők segíteni jöttek. Valamint Anthony fog rád vigyázni amíg mi távol leszünk egymástól. Ő egy tisztességes úriember és vele biztonságban leszel. Na de mennünk kell, mert néhány perc múlva  indulnunk kell, hogy elérjük a gépeket. - Fejezi be mondanivalóját Nate bácsi, majd sietősen kiviharzanak az urakkal.
- Alex, ez komoly? - meredek bátyámra. Ez nekem már sok! - akadok ki.

- Nyugi, minden rendbe lesz. Különben is Thony jó fej srác. Régről ismerem és nagyon megbízható.
- De miért nem te jössz velem? - teszem fel a kérdést.
- Mert engem keresnek. Thony-t viszont nem. - kapom a választ. Majd rájövök, hogy nem tudok mást tenni, bele kell törődnöm abba ami rám vár, még ha azt egy kicsit sem szeretném. Mindig újra és újra be kell ismerem, hogy bárhogy is próbálom áltatni magam, de az én akaratom ebben a családban soha nem érvényesült és soha nem is fog.  
Ezt követően az események gyorsan követik egymást. Néhány perc múlva mindannyian némán ülve  figyeljük a kocsi ablakából, az egyre csak távolodó házat, amit eddig az otthonunknak neveztünk. Ki tudja mikor látjuk viszont. Érezhető volt, hogy mindenkit hatalmába kerít a félelem, ahogy engem is. Rettegtem, hogy el ne kapjon minket a rendőrség. A nap már lemenőben volt , miközben egyre gyorsabban haladunk a számomra titkolt hely felé.  Az autó egyszer csak letér az országútról és egy  kis poros úton folytatjuk utunk a fák lombjai alatt. Ez némi megnyugtatást ad, hiszen a lombok  elrejtenek minket a fürkésző zsaru szempárak elől. A sűrű fák, lassan elfogynak majd helyébe egy nagy mező látképe tárul elénk, rajta két kisebb magángéppel. Majd ezt követően a kocsi is egyre lassulni kezd még len megáll.
Kiszállva erős hideg szél kap a hajamba majd könyörtelenül  magával ragadja édesanyámtól örökölt halvány selyem sálamat is. Bosszúsan kapok utána, de a szél gyorsabb volt és így már csak könnyed reptét láthatom a szélben. Kétségbeesetten indulok meg utána ,de ekkor egy nem várt fordulattal egy magabiztos kéz rabul ejti. 
- Talán jó jöhet még. - Lépked felém Anthony derűsen, miközben egy apró kacsintás kíséretében átnyújtja felém a kendőt. 
- Lehetséges. - mosolygok. - Köszönöm! - hálálkodok, majd megkönnyebbülten szorítom magamhoz a számomra oly fontos emléket. 
- Örömmel segítek! - mondja lelkesen majd Alex segítségére indul, hogy felhordják a csomagokat a  gépekre, amik az indulásra várnak. Letörten néztem amint nénikém könnyes arccal közeledik felém, majd karjait nyújtva felém át ölel.
- Hamarosan újra találkozunk drágám! -sugja majd hátrább húzódik és hagyja, hogy  búcsút vegyek Leonie-tól és Nate bácsitól. Kitudja mikor látjuk egymást megint. 
- Indulnunk kell! - lep hozzánk Hugo nyugtalanul, és a többiek egy apró bólintással követni kezdik őt az Egyesült Államokba tartó gépre. Ekkor Alex lép mellém a cipekedéstől kissé lihegve és a hátamat átölelve némán vezetni kezd a Toszkánába induló gép felé. Mindketten tudjuk, hogy könnyebb elviselni a fájdalmat ha nem mondunk semmit. De ahogy a lépcső elé érünk akaratlanul is rám tör a sírás. Erősen szorítom magamhoz Alexet aki vigasztalóan karol át. Minden erőmmel próbálom beleégettem ölelését a szívembe. Féltem Őt és rettentő, hogy megint el kell tőle válnom amikor annyira nem akarok. 
- Anthony már vár! - mondja erőt véve magán és egy kicsit eltolva magától egy gyors csókot lehel a homlokomra, majd elenged. 
- Amint tudok üzenek! Vigyázz magadra!!!