Vegyes érzelmek

Kedves Olvasóim!
Bár nem olyan hamar mint terveztem, de újra megérkeztem az új résszel, ami sajnos nem lett olyan hosszú. Viszont nagyon, de nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Kérlek, ha tudtok írjatok nekem pár sort. Sokat jelentene. 
Jó olvasgatást!

                                                                                                                                                  

                                                                                                                                            Bianka

A délutáni hőség megérkeztével mindenki  hűs, légkondicionált lakosztályába menekült. Szekrényemben turkálva próbálok egy alkalomhoz illő ruhát választani a közelgő szimfonikus koncertre. Egy sötétkék selyemruhát és egy bézs kosztümöt akasztok le a vállfáról, de nem tudok döntést hozni. Jemma segítsége kell. Éppen ekkor hallom, hogy be lép a szobába.

- Szerinted melyiket vegyem fel? - teszem fel rögtön kérdésemet, majd felé fordulok. Ekkor meglepő látvány fogad. Jemma kisírt szemekkel és könnyes arccal áll előttem. 

- Mi történt? -kérdezem megdöbbenve.

- Apa most hívott. Anya autóbalesetet szenvedett és életveszélyben van. - mondja remegő ajakkal és a tenyerébe temeti arcát, majd zokogni kezd. A ruhákat amiket a kezemben tartok hirtelen az ágyra dobom, és odarohanok hozzá. Szorosan átölelem, és vigasztalni kezdem. 

- Jemma minden rendben lesz! Ne sírj! Remek orvosok kezében van és hamar rendbe fog jönni!-  próbálok erős maradni, de hangom a végére megremeg és szemem könnyel telik meg. 

- Oda kell mennem! - emeli rám vörösre sírt szemeit. 

- Igen! Apukáddal most szükségetek van egymásra. - érek vele egyet. - Segítek összecsomagolni. 

- Köszi. - válaszol majd egy halovány mosolyt küld felém.
Mire feleszméltem már egyedül gubbasztottam a lakosztályban, ami Jemma nélkül olyan hatalmas és üres lett. Kimondhatatlanul sajnáltam hogy elkellet mennie, de még jobban, azért ami az anyukájával történt. Nem könnyű most amibe akaratlanul belecsöppent. Sosem láttam még ennyire megviseltnek az arcát mint amilyennel a taxi ablakából nézett vissza rám. Szerettem volna még egyszer magamhoz ölelni. Vajon mikor láthatom viszont?



A történtek hatása igen csak megnyomja hangulatomat. Végigülöm a koncertet, ami csodálatos, de valahogy mégsem hat rám olyan lenyűgözően, mint Paolina-ra és a körülöttünk ülő emberekre. Az est befejeztével bár mindeni vidáman cseverészik és olyannyira jól érzik magukat, hogy már kezdem elszégyenli magamat szomorúságom miatt. Ekkor elhatározom, hogy csöndesen visszavonulok. 

Zene

- Azt hallottam, hogy ilyen kor este mesés a park kivilágítva. - szólal meg Paolina.
- Valóban az! És az idő is kellemes ilyenkor. - válaszol férje és egy sokat sejtető kacsintást küld felé, mint aki már tudja mit akar felesége.
- Nagyszerű! Akkor sétáljunk egyet a parkban. -  majd lelkesen belekarol férjébe. 
- Talán mégse lenne már neked túl jó ötlet anya! - nyúl anyja másik karjáért Riccardo.
- Ne butáskodj, egy kis sétától nem lesz semmi bajom. Különben is majd te vigyázol rám. - majd ezzel a kijelentéssel belekarol fiába is. - Adélie, tarts velünk te is! Meglátod milyen kellemes lesz! - fordul felém.
- Köszönöm de én inkább visszavonulnék a szobámba.  - válaszolok. Láttam, hogy Paolina szólásra nyitja az ajkát, ám Danielle Ugo Montello gyorsabb volt.
- Márpedig nem hagyhatom, hogy egyedül kuksolj odafent. Mi is sajnáljuk ami Jemmával történt, de ettől még nem bűn ha kicsit jól érzed magad. - mondja és gyöngéden belém karol. Zavaromban egy épeszű mondat nem jön ki a számon, így csak egy apró mosollyal jeleztem beleegyezésemet.
Ahogy kilépünk a parkba lenyűgözően szép látvány tárul elénk. A magas lombos fák alatt rendre rózsabokrok és különböző virágültetvények sorakoznak. A keskeny térkövezett járdán haladunk kissé lemaradva a többiektől. Az ösvényt térlámpák szegélyezik, amik jól kivilágítják a növényeket is. Az esti szellő finoman játszadozik hajammal,  miközben édes virágillatot hoz magával. A távolban meglátok egy szökőkutat, ami színes lámpafényben pompázik.
- Varázslatos! - ejtem ki gondolkozás nélkül. 
- Ahogy te is Adélie! - Danielle mondatára automatikusan megrezzenek, mire széles mosoly jelenik meg az arcán. A  félhomályban szemét még sötétebbnek látom és testemen különös  érzés fut át ahogyan felém pillant.
- Köszönöm! - suttogom, majd meggyorsítom lépteimet, így hamar beérem a többieket. Hallom amint Paolina épp ódákat zeng a park szépségéről, és kérdez valamit férjétől, de  figyelmemet megzavarja a mellém érkező férfi. Ekkor Riccardo felkiáltása hallatszik, és mire odakapom a  fejem Paolina fia ölében landol. 
- Drágám jól vagy? - lép aggódva hozzá férje és erősen belekarol feleségébe. Rémülten indulok meg felé én is.
- Igen, jól vagyok  csak egy kicsit megszédültem. - válaszol erőtlenül.
- Anya én megmondtam, hogy ez rossz ötlet. - lendül bele Riccardo, de anyja finoman lecsitítja.
- Azt hiszem  most jobb lesz ha visszamegyünk. - indul meg lassan férjébe kapaszkodva. Ekkor fia is elindul szorosan mellette, mire megállítja. - Te még fiatal vagy marjad. 
- De...
- Ez a kérésem! - utasítja, majd elköszön mindannyiunktól és lassan eltávolodnak tőlünk. Riccardora nézek, aki aggódva tekint utánuk és közben gondterhelt sóhaj szökik fel belőle.
- Ne aggódj Paolina miatt!  Már jól is van! - próbálkozok megnyugtatni. 
- Jellemző! Az lehet, hogy te nem aggódsz érte, de én igen! - szegezi nekem durván.
- Tessék? - háborodok fel. 
- Rick! - szól közbe Danielle. - Adélie, csak biztatni próbált! 
- Hát persze. - rázza fejét hitetlenül. Ennyire vak vagy Danielle? - de nem hagy időt a válasznak. - Eleget levegőztem. Bon soir! - kíván jó éjszakát és elmegy.
- Nem fér a fejembe, hogy lehet evalaki ilyen arrogáns! - képtelenkedek.
- Ne foglakoz vele! Azt hiszi te is olyan vagy mint a többi nő. Sokan voltak akik kihasználták kedvességét anélkül, hogy Paolina észrevette volna, hogy csak bőkezűsége miatt voltak hozzá jók. - meséli, és ezzel választ kapok Riccardo eddigi megmagyarázhatatlan viselkedésére velem szemben. Én megértem, hogy félti az anyját, de mindez azonban nem jogosítja fel arra, hogy bárkivel is így bánjon. Még ha meg is fogadom Danielle tanácsát és nem foglalkozom vele, akkor is megbántott. De legfőképp azzal, hogy engem is olyan nőnek tart.

Reggel fáradtan ébredek a késő esti lefekvés hatására. Visszagondolva a tegnapra vegyes érzelmek törnek fel bennem. Elkeserítő Riccardora gondolni, szomorúság önt el Jemma miatt és hiánya még most fájdalmasan érint, és végül jó eső érzés kerít hatalmába amikor Danielle-re gondolok. Tegnapeste egy igazi úriember volt. Vajon tényleg varázslatosnak tart? Harapok bele ajkamba, és azon vettem észre magam, hogy újra látni akarom. Ekkor erőteljes kopogásra leszek figyelmes. Kipattanva az ágyból, magamra kapom selyemköntösöm és ajtót nyitok. 
- Jó reggelt kisasszony! - köszönt udvariasan egy egyenruhás férfi, egy hatalmas rózsa csokorral a kezében.
- Önnek is! - köszönök, majd érdeklődve nézek rá.
- Ezt önnek küldték! 
- Nahát! Köszönöm szépen! - válaszolok meglepődve.
- Legyen szép napja! - mosolyog, majd elsiet. Meghatottan bámulom a hatalmas virágcsodát amit kaptam. Vajon ki küldhette? Ekkor egy aprócska fehér lap esett ki a csokorból, egyenesen a lábam elé. Elolvasva a tartalmát nagyot dobban a szívem:

Találkozunk a bálon.

Danielle Ugo Monello

Kedves hölgy

 Kedves Olvasók!

Rettentően szégyellem magam amiért csak most hoztam részt. Remélem a következőt hamarabb tudom majd hozni. Mivel már rég nem írtam, most itt vagyok egy extra hosszú új résszel. Kíváncsian várom a véleményeket, kritikákat ami nagyon fontos lenne.

Jó olvasgatást!  

 Bianka       

A lélegzetem is elállt, amint a taxi ablakából megpillantottam a Bristol Palace Hotelt. Jemma tekintete pontosan ugyanazokat az érzelmeket tükrözte vissza, amik bennem játszódtak le. Bámulat, öröm és izgatottság. Kifizetve a taxit, lelkesen lépek ki a térkövezett járdára, ami egyenesen a hotel bejárathoz vezet. Két fekete egyenruhás férfi szinte azon nyomban ott terem és gondoskodik a csomagunk cipekedéséről. Belépve az ajtón egy hatalmas csarnokszerű előtér tárul szemem elé, ami eleganciát és gazdagságot sugároz. Ekkor egy szintén egyenruhás férfi szólít meg minket széles mosollyal az arcán. Olaszul kezd el beszélni, így én háttérbe szorulok még Jemma illedelmesen átnyújtja neki a meghívót majd  a recepcióhoz invitál. A recepciós kedvesen fogad minket és miután átadja a lakosztályunk kulcsát, nyomban ott terem két segítőkész fiatalember aki a csomagjainkat cipelve vezet minket szobánkhoz, majd magunkra hagynak. A lakosztály egy gyönyörű, antik bútorokkal berendezett hatalmas nappali helyiségből, egy méretesebb hálószobából amely központjában egy hatalmas franciaágyat helyeztek el és egy fürdőszobából állt. Miután kicsomagoltam, élvezettel huppanok le Jemma mellé a kényelmes fotelbe, majd hangosan nekilátok felolvasni a rendezvény napirendjét.

- Délutnán 5-kor szeretettel várnak mindenkit a megnyitón, ahol a rendezvény házigazdája elmondja beszédét, majd rögtön ez után sor kerül a megnyitó vacsorára. Este 8-kor pedig kezdetét veszi az aukció, ahol számítanak a meghívott vendégek megjelenésére. - fejezem be ünnepélyes hangsúllyal. 

- Szerinted milyen lesz a társaság? - kérdezi Jemma izgatottan, miközben ujjával haja végét csavargatja.

- Azt hiszem, akikben van annyi jó szándék, hogy beteg és árva gyerekeken segíteni jönnek, azok rossz emberek nem lehetnek. - válaszolok elgondolkozva, majd mikor felfedezem az erkélyajtót sietve állok fel, hogy kinézhessek róla.

- Igazad lehet! - mondja, majd elindul, hogy megmossa haját a közelgő megnyitóra. 

A megnyitón közel százötven ember vesz részt, ami lenyűgöző. Nem hittem, hogy ennyi vendég lesz. Ami rendkívül meglepett, hogy az idősebb generáción kívül számos hozzám hasonló fiatal is részt vesz. A rendezvény szervezője igen megható és inspiráló beszéde után, mindenkit átvezényelnek az étterembe,  ahol már minden készen áll a vacsorához.

A terem, ahol rengeteg asztal van elegánsan megterítve, igen tágas. Mivel a kétszemélyes asztalok, már mind foglaltak ezért kénytelenek vagyunk csatlakozni valaki más asztalához. Szerencsénkre rátalálunk egy nagyobb asztalra, ahol csak egy idősebb, ám de igen tehetősnek látszó házaspár üldögél.

- Elnézést szabad ez a hely? - kérdezem meg udvariasan amint oda lépünk.

- Oh, maga francia? Milyen bájos.  - válaszol vissza anyanyelvemen a hölgy. Ekkor döbbenek rá, hogy megfelejtkeztem arról, hogy itt az emberek olaszul beszélnek. Ám megörültem, hogy a hölgy kivételesen pont beszéli a nyelvemet.  

- Nos, igen! - válaszolok.

- Jómagam is beszélek franciául. Tudja kedvesem, a férjem francia is származású. 

- Örömmel látjuk az asztalunknál hölgyeim! - szólal meg ezentúl a mellette ülő őszülő úriember.

- Hálásan köszönjük! - válaszol Jemma , majd helyet foglalunk mellettük.

- Ő itt a férjem Eliott Montes. - mutatja be az elegáns urat aki ránézésre az ötvenes éveit taposhatja. - Engem pedig szólítsatok csak Paolina-nak. Szabad megkérdeznem a neveteket? - néz ránk jókedvűen. Egészen lenyűgöző milyen őszinte kedvesség van az arcára írva és roppant rokonszenves.
- Adélie Le Roux! - nyújtom kezem egy őszinte mosoly kíséretében. - Ő pedig a barátnőm Jemma Costa.
- Akkor te olasz vagy. - jelenti ki némi bizonytalansággal.
- Igen. Így van. -bólint Jemma. Könnyedén elcsevegünk egymással az előétel alatt. Paolina igazán elbűvölő személyiség. Bár említése szerint már két felnőtt fia van és büszke nagymama, rendkívül jól néz ki és látszik, hogy sokat ad magára. Az, hogy igen tehetős már eső ránézésre feltűnt, így nem igazán lep meg a hír, hogy a sógora ennek a nagyszabású rendezvénynek a szervezője. Éppen a főfogás tálalják, amikor egy nagyobb társaság  érkezik az asztalunkhoz, akiket Paolina és Eliott szokatlanul meleg köszöntéssel fogad. A társaság tagjai között felismerem a megnyitón beszédet mondó urat, így rájövök, hogy ők bizonyára mind Paolina rokonai lehetnek. Miután mind helyet foglalnak az asztalnál csöndesen meghúzódunk a társaság mellett és hagyjuk, hogy  megosszák egymással ezeket a perceket.
- Nos hölgyek. - fordul oda hozzánk Paolina a vacsora végén. - Az est folyamán szeretnélek titeket bemutatni a családomnak. És örülnék, ha az aukción mellettünk foglalnának helyet. - érinti meg karomat finoman és egy apró mosolyt küld fém.
- Örömmel csatlakozunk! - ígérem meg. Majd felállunk az asztaltól és vissza térünk a lakosztályunkba. 
Az aukcióra készülődve, azon töprengtem, hogy milyen lesz megismerni Paolina rokonait. Így elnézve őket, olyan családnak tűnnek akiket mindenki irigyelhet. Nem feltétlenül a gazdagságuk miatt, hanem a nagy összetartásért és szeretetért amit az asztalnál tapasztalhattunk közöttük. Én is mindig ilyenről álmodtam. Érdeklődéssel vártam, hogy megismerhessem valamennyiüket.

Belépve az aukciónak kijelölt helyiségbe egy hatalmas teremben találom magam, tele elegánsan öltözött emberekkel. Ösztönösen igazítom meg magamon a finom szabású selyem ruhámat, ami remekül illik ehhez az alkalomhoz. Erre a ruhára még Párizsban találtam rá és azonnal beleszerettem. Elvarázsolt a könnyedsége és az apró ezüst minta a halvány ekrü színű alapon. Ehhez kiegészítőként vörös rúzst és körömlakkot használtam, némi parfümöt és egy pár hozzá illő magassarkút. Jemma pedig egy fekete fehér ruhában pompázott mellettem.
- Jó estét Kedveseim!- lép hozzánk az ellenállhatatlanul kedves mosolyával Paolina és úgy köszönt minket mint ha már ezer éve ismernénk egymást. Egy hozzá hasonló nővel sem találkoztam még. Igazán megkedveltem. 
- Szeretném nektek bemutatni a családomat. - mondja, majd oldalra lép, hogy teret adjon a mögötte álló kisebb társaságnak. A vacsoránál megjelent személyek közül most csak a fiatalabbak voltak jelen.
- Gyerekek, szeretném ha megismernétek ezt a két ifjú hölgyet. - kezdte. - Ő itt Adélie Le Roux és barátnője Jemma Costa. - mutat be minket.
- Örvendek hölgyeim! Danielle Ugo Montello, Paolina unokaöccse vagyok. - mutatkozik be először jókedvűen az a rendkívül sármos és elegánsan öltözött férfi aki már a vacsoránál is azonnal feltűnt nekem. 
- Én pedig Piero Montes vagyok, Paolina fia.- köszönt kézfogással egy nagyon kedves arcú körülbelül a harmincas éveiben járó férfi. - Ő pedig itt a feleségem, Noelia. - mutat be nekünk egy gyönyörű, hosszú vörös hajú nőt, aki büszkén mosolyog férje mellett. Noelia mellett egy magas feltűnően kék szemű férfi állt, aki Paolina rosszalló pillantásai ellenére sem szólat meg. 
- És ő pedig az Öcsém, Riccardo Montes - siet anyja segítségére Piero, majd öccsére néz, aki egy semmit mondó biccentéssel reagál. Viselkedésére nem találtam magyarázatot és bár kellemetlenül érintett, de nem hagyta, hogy  ez elvegye a kedvem. A bemutatkozás két másik férfival folytatódott és egy hölggyel, akik a család barátaiként voltak jelen. Ezt követően, szóba került a rendezvény, terem nagysága, a résztvevők száma, majd rövidesen megkezdődött az aukció, amin az ígéretemet betartva, Paolina mellett foglaltam helyet.
Nagyszerű érzés töltött el látni mennyi ember hajlandó sok pénzt áldozni régi festményekért, értékes ékszerekért és egyéb antik értékekért, hogy ezzel segítsenek néhány beteg és árva gyermek életén. Én is vettem néhány egészen szép festményt és egy gyönyörű nyakéket, ami különböző drágakövekkel van díszítve. Hálával tölt el, hogy részese lehetek ennek a rendezvénynek.
- Milyen nagyszerű volt! - tapsol örömében Paolina.
- Valóban az volt! - értek egyet. - Ön látogatott már meg ilyen gyerekeket? - érdeklődöm.
- Igen Kedvesem! Amíg az egészségem engedte, volt szerencsém egy alapítványnál dolgoznom, ahol rengeteg árvaságra jutott, beteg és szegény gyermeknek nyújtottunk támogatást. - fejezi be, ám most elmarad a szokásos mosoly és helyette arcán komoly és fájdalmas vonások jelennek meg. Ekkor megláttam benne azt a hölgyet akinek hatalmas szíve van, aki boldogságát mások megsegítésében találta meg. Ez még nagyobb tisztelet váltott ki bennem iránta. 
- Ez csodálatos dolog! - érintem meg selymes karját és lenyűgözve mosolygok rá.
- Látom ezt őszintén is gondolod! - mondja miközben szemében valamiféle fény jelenik meg.
- Nagyon is! Szerintem ez a legcsodásabb dolog a világon. Másokért odaszeníteni az életünket. Ez mindet megér! - döbbenek meg a saját magam lelkesedéséért.
- Hát bizony mindent! Én az egészségemet is feláldoztam volna, de a fiaimért feladtam. - sóhajt, amelyből rengeteg fájdalom tör felszínre. Igazán megrendítő volt így látni. Érdekelt volna milyen betegségről van szó, de nem akartam még jobban befurakodni az életébe. Inkább hálás vagyok, hogy ilyen mértékben megajándékozott őszinteségével és bizalmával.
- Na de felesleges múlton rágódni! Mond csak te mivel foglalkozol? - vált témát.
- Hát én ... - kezdek bele, ám ekkor hirtelen valaki félbeszakít.
- Anya, neked nem szabad ennyire megerőltetned magad! - terem hirtelen mellettem Riccardo Montes, és ügyet se vetve, arra hogy illetlenül belevágott szavamba, tovább folytatja: 
- Az értelmetlen csevegés helyett, jobban tennéd ha lepihennél! - mondta, majd fagyos pillantást küldött felém. Kijelentésére, csak Paolina iránt érzett tiszteletemből, nem vágtam vissza. Erőt véve magamon nem adtam meg neki az örömöt, hogy megbántva lásson.
- Nahát Riccardo! Hogy mondhatsz ilyet? - Paolina döbbent arccal nézett fiára.
- A fiának igaza van! Az egészsége érdekében valóban jót tenne Önnek a pihenés! - válaszoltam, majd mosolyt erőltetve az arcomra jó éjszakát kívántam és kerülve a férfi tekintetét távoztam. Mivel Jemmát sehol sem láttam, gondolva, hogy már visszavonult a lakosztályba, magam is követtem.  Megtiltottam magamnak, hogy a történtek elvegyék a jókedvemet, és elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy egy faragatlan férfi miatt esetleg kerüljem Paolinát.

Másnap korán keltünk, hogy ne késsük le a svédasztalos reggelit. Később Jemmával lementünk a tengerpartra és megfürödtünk a csodás tengerben. Hosszasan mesélt családjáról és gyermek kori kirándulásaik emlékeiről, de amikor ez enyéimről kérdezett, lefagyott a mosoly az arcomról. 
- Mivel édesanyámat születésemkor elveszítettem és apám, hogy fájdalomtól menekülve folyton csak dolgozott, így nagyon keveset voltunk együtt. Kirándulgatni szinte sosem jártunk. 
- És a bátyád? - kérdezte óvatosan.  Alex-re gondolva összeszorult a szívem.
- Régebben Ő volt a legjobb barátom. Csak mi voltunk egymásnak. Sokat nevettünk. Mindig tudta mivel kell felvidítani és folyton vigyázott rám. Apa és a barátom, Bryan halála után - fájón ejtetettem ki a nevüket - elhidegült tőlem, és hasonlóan Apánkhoz Ő is a munkájába menekült bánata elől, így csak nagyon ritkán látom. - fejeztem be, mire könnyek gyűltek a szemebe.
- Úgy sajnálom! Rettentően nehéz lehetett! - nézett rám könnyes tekintettel Jemma, és vigasztalóan átölelt. Arról, hogy talán joggal kaptam ilyen sorsot, apám és felmenői mocskos üzletei miatt, szégyelltem beszélni. Azon gondolkoztam, hogy lesz e valaha olyan ember a családtagjaimon kívül, akivel teljesen őszinte tudok majd lenni, és mindenek ellenére értékelni és szeretni fog?