2014. július 2., szerda

Régi ismerős

Drága Olvasóim!
Ne haragudjatok, hogy ilyen sokára jövök. És biztosan örülnétek ha azt mondanám hogy itt a nyár és most már gyakrabban fogok hozni részeket. De sajnos most sem ígérhetek semmit. De írok amint tudok és sikerül.Addig is jó olvasgatást és remélem elnyeri tetszéseteket ez a rész. Nagyon inspiráló lenne egy pár komment.;)

                                                                                                                               Bianka      




Zene


Toszkána igen különleges hely, már első pillantásra elvarázsolt. A ciprusfákkal szegélyezett kanyargós utak, napsütötte dombjai, zöldellő síkságainak váltakozása, hangulatos városai azonnal magával ragadtak.
Kilépve a nemrégiben bérelt autóból, lenyűgözve bámulom a mesebeli tájat, miközben egy fa árnyékában lehuppanok a puha fűre. Az fárasztó esti repülőút és a zötykölődő kocsi után jól esik végre egy kis pihenő a friss levegőn. Percekig ülök némán és hagyom hogy belefelejtkezzek a látványba. De a táj öröme csak pillanatnyi boldogságot ad. Mert lehet akár milyen gyönyörű a külvilág, ha a lelkemben kiszáradt pusztaság van, ami a családomtól való elszakítás, a magány és a kétségbeesés érzéseinek ad otthont.
- Adélie, azt hiszem most már mennünk kell, hogy sötétedés előtt odaérjünk a nagyszülei birtokára! - zökkent ki Anthony gondolataimból. Majd egy aprót bólintva állok fel és újra elfoglalom helyem az autóban, hogy folytathassuk utunk.

A nap lemenőben volt már mikor Genova városától nem messze végre megpillantottam egy ismerős vidéket a dombok mögött. Évek teltek el mióta nem láttam, de sosem tudnám elfelejteni a birtokot ami felé egyre csak közeledünk. Izgatottan várom hogy újra bejárjam a Hotel minden egyes zugát, ami nem csak a nagyszüleimnek és a hotel vendégeinek de egykor édesanyámnak is otthont adott. Emlékek özönlenek meg, amint befordulunk a keskeny fákkal szegélyezett kis útra, minek végén egy szépen megmunkált magas kovácsoltvas kerítés  jelzik a birtok határai. A sofőr egy elegáns duda szóval halad át a nyitott kapun így adva jelét érkezésünknek, majd a fő épület parkolója felé veszi az irányt. 
- Megérkeztünk. - nyit nekem ajtót Anthony és udvariasan kisegít a kocsiból. 
- Köszönöm! Ez a hely semmit sem változott mióta itt jártam. - nézek körül meghatottan, majd egy boldogan közeledő idős kis hölgy felé terelődik a figyelmem, akit egy őszülő úr követ. Könnyel telik meg a szemem és futva szelem át a köztünk lévő távolságot még végre magamhoz ölelem drága nagyszüleimet.
- Istenem de megnőttél drága kicsikém!  Olyan szép vagy mint Édesanyád volt. - áradoznak az ekkor tipikusan használandó mondatokkal, ami megmosolyogtat, de nagyon jól esik, hiszen tudom, hogy szívből jönnek.
 - Úgy hiányoztatok! - nézek végig rajtuk meghatottan és miközben illendően köszöntik Anthony-t, jól megfigyelem az idő apró változásait rajtuk. Hajuk időközben őszbe váltott és bőrük is jelzi az idő elteltét, mégis erősen és egészségesen állnak a lábukon. A birtok tulajdonosaikhoz illően, de mégis kényelmesen öltözködnek. Boldoggá tesz, hogy láthatom csillogó tekintetüket és itt lehetek velük.
A nagy viszontlátás örömei után nagyi magára öltve gondoskodó és aggódó nagymama szerepét hamar elküld újdonsült szobámba, hogy lepihenjek. A nap még halványan pislákoló fénye világít be az ablakomon ezzel mesés hangulatot varázsol a tágas és világos  lakosztályba, ahol a krém és levendula színek dominálnak. Alapesetben boldogan zárkóznék be a hosszú és fárasztó nap után a nyugalmat árasztó, ízlésesen berendezett szobámba és felfrissülésképen vennék egy nagy fürdőt, ám most túlságosan izgalomba hozott a rég nem látott Birtok. A lehető leggyorsabban pakolok ki bőröndömből, majd izgatottan elhagyom a szobám. Halkan osonok el Anthony ajtaja előtt, nehogy esetleg utánam jöjjön. Telhetetlenül bejárom az egész épületet és csodálattal fedezem fel a változásokat, miközben igyekszek észrevétlen maradni. A benti nosztalgiázás után, úgy döntök kint is körülnézek egy kicsit. Az földszinti étkező teraszajtaját találom legalkalmasabbnak, hogy kijussak, hiszen a legtöbb ajtót a régi szokásokhoz híven már sötétedéskor bezárják, és nincs sok kedvem kulcsért vadászni. Kilépve a levegőre kellemes virágillat csap meg és körülnézve tündérországban érzem magam. A hátsó parkrész ami kislánykoromban még kissé elhanyagolt volt, most gyönyörű lett. A fák megnőttek és meglombosodtak. A díszlámpák fénye egy szökőkutat világít be és egy padot, melyet rózsabokrok ölelnek körül. Ekkor szembejut kislánykori kedvenc helyem, a pavilon ami az Birtok másik végében álló borospince melletti lugasban van. De a sötétedés miatt úgy döntök, inkább reggel keresem fel. A Hotel épületét megkerülve sétálok egyet és felfedezek egy úszómedencét a régi füves terület helyén valamint egy sor napozó ágyat. Ekkor jut eszembe, hogy ez mindig is Alex ötlete volt. Mindig azt hajtogatta, hogy a nagy forróságban nagyszerű ötlet lenne, ha építenének ide egy medencét. Milyen jó lenne, ha ő is láthatná ötlete megvalósulását. Egy könnycsepp gördül le arcomon, és hagyom hogy kövesse a másik. Eddig visszafojtottam, gy gyorsan letöröltem arcomról nehogy észrevegyék, de néha ki kell engednem magamból a fájdalmat. 
- Elnézést! Te hagytad nyitva a teraszajtót? -fordulok meg ijedten a hátam mögül érkező női hang hallatára. Egy fiatal, velem egykorú igen csinos lány alakjával találom szembe magam, akinek számon kérő tekintete hirtelen meglepődésbe majd sajnálatba fordul át. Rájövök, hogy mindez  valószínűleg kisírt szememnek és könnyáztatta arcomnak köszönhető.
- Elnézést! Nem volt kulcsom. - próbálom összeszedetten kierőltetni magamból a választ, miközben letörlöm magamról a könnycseppeket és a vele elfolyt sminket. Kellemetlenül érint, hogy ilyen állapotban lát. 
- Semmi gond! Reggel keresek neked egy kulcsot, hogy bármikor ki tudj jönni. - válaszol kedvesen és egy aprót mosolyog hozzá, ami még gyönyörűbbé varázsolja arcát. 
- Köszönöm! - mosolygok vissza rá. Néma feszült csend. Egyikünk sem tudja mit kéne most tenni, mit illene mondani a másiknak. Nyilván meglepte, hogy sírva lát és nem tudja, hogyan viselkedjen ilyenkor egy idegennel. Nyilván nem régóta dolgozhat itt, hiszen azelőtt sosem láttam. De nem akarom, hogy egy sírós nőként könyveljen el ezért erőt véve magamon jó éjszakát kívánok majd nesztelenül visszatérek a szobámba 


Nevetgélő gyermekhangra és madárcsiripelésre ébredek. A telefon képernyőjét bámulva nem akarom elhinni meddig aludtam. Nem jellemző rám, hogy egyig alszom. Bizonyára nagyon elfáradtam a tegnapi utazás alatt. Kimászva a puha ágyból az ablakhoz sietek félrehúzom a függönyt, majd friss levegőt engedek be és hagyom, hogy napfény és a kinti virágillat elárassza a szobát. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílik a parkra és kiépített játszótérre ahol önfeledten játszadoznak a gyerekek, szüleik pedig nyugodtan beszélgetnek a a padon ülve. Innen rálátok a parkolóra is ahol jó pár autó áll. Jó látni, hogy van vendég bőven. Miután kigyönyörködtem magam rendbe rakom az ágyat és lefürdök. Kiszállás után magamra kapok egy könnyű virágos ruhát és kifésülöm a hajam. Eléggé megéheztem, ezért a földszinten lévő étkezőbe indulok reménykedve hátha maradt még egy kis reggeli. Oda érve csalódottan vizsgálom az üres asztalokat. A svédasztalos reggelinek még a nyomát se látom.
- Csak nem éhes vagy? - érkezik az ismerős hang mögülem, majd megfordulok, hogy lássam Anthonyt.
- Éppen szívesen ennék valamit! - válaszolok jókedvűen, miközben észrevétlenül felmérem.  elegáns, mégis laza krémszínű nadrágot visel, hozzá passzoló sötétkék inggel ami kiemeli mogyoróbarna szemeit. Haja gondosan beállítva és némi borosta teszi még férfiasabbá  arcát.
- Hát nem csodálom. Fél kettő elmúlt. - hangja vidám és mosolygására kedves vonások jelennek meg arcán. 
- Tudom! Tegnap nagyon kimerülhettem. 
- Hát itt vagy Álomszuszékom! - lép be nagyi sugárzó arccal, majd köszönésképpen magához szorít. 
- Láttam, hogy kihagytad a reggelit ezért félre tetettem neked! - simítja végig puha kezét arcomon mintha csak egy kisgyermek lennék. 
- Csodálatos vagy! - lelkendezek játékosan, és jó érzés tölt el hogy gondolt rám. A reggelit az ő társaságában fogyasztottam el és közben jókat beszélgettünk az elmúlt évekről, a csalárdról, rólam a birtokról és anyáról. Régen nem beszélgettem már ilyen jót senkivel. Alex és Nate bácsi alig voltak otthon. Leonie, az unokahúgom és nénikém soha sem tudott olyan közel kerülni hozzám, hogy a mély érzéseimről és gondolataimról beszéljek nekik. Nagyival viszont teljesen más. Megért, figyel rám és a legjobb tanácsokkal lát el. Az egész délutánt együtt töltöttük el kint sétálgatva a Birtokon és rájöttem, hogy jobban szükségem volt rá és beszélgetésünkre, mint azt gondoltam.  Szívesen töltöttem volna vele akár az egész estét is, de már így is rengeteg időre elraboltam a szükséges intézkedéseitől, ezen kívül és sem tehetem meg, hogy égész nap csak lógom a napot. Ideje hasznossá tennem magam. Ennek elhatározására lépek Nagyapám elé, aki derűsen fogadta kérésemet és ahogy gondoltam hallani se akart arról, hogy én dolgozzak. De kisebb győzködés után végre kapok egy kis feladatot. Egy nagy kupac könyvvel a kezembe lépek ki irodájából, hogy a helyére pakoljam őket és egy cetlivel a zsebembe amire felírtam az új könyv címeket, amit hoznom kell.
Nehézkes léptekkel haladok a folyosón, majd a privát lakrész felé veszem az irányt, ahol minden nagyiék otthonának van kiépítve és berendezve. Ajtók sokaságaival kell megbirkóznom a könyvhalomalt a kezembe, míg végül megtalálom a nagyapa könyvtárszobáját. Belépve pontosan az a làtvány fogad amire vártam. Tàgas szoba, hatalmas ablakok amin napfény árad be és a könyvrengeteg között néhány kényelmes bőr heverő. Semmi sem változott, minden ugyan olyan amilyennek utoljára láttam. Imádtam itt lenni. Nagyapa mindig mosolygott rajtam amikor kislányként belógtam ide. Azt mondta Édesanyámnak is ez volt a kedvenc helye. Szeretett olvasni, ahogy én is és nagyapa is. Ha belépek ide mindig úgy érzem közelebb van hozzám. Talán itt hagyta a lelke egy darabkáját. 
Óvatosan rakom helyére a könyveket és előveszem a cetlit és keresgélni kezdek. Eltart egy  ideig még megtalálom az összes könyvet, de mielőtt visszaindulnák velük, megakad a szemem egy bordó kötésű könyvön. Közelebb megyek és leveszem a polcról, majd óvatosan letörlőm a port. Boldogsággal tölt el ezt a régi Dickens könyvet látnom, amit már olvastam. Úgy döntök magammal viszem és ráhelyezem az új könyv kupac tetejére és már indulok is velük. Kezdetben könnyedén veszem a már ismerős ajtókat, de az utolsóhoz közelítve  jó néhány kifordul a kezemből és hangos csattanással kötnek ki a kövön. 
- Mit csinálsz? - érkezik egy kíváncsi hang a közelből. Feltekintve azzal a lánnyal találom szembe magam aki tegnap este sírva rám talált. Szégyenkezve és a történteken mosolyogva nézek rá.
- Hogy lehetséges, hogy mindig ilyen kellemetlen helyzetekben találkozunk? - kérdésem mosolyt csal az arcára.
- Elképzelésem sincs. De arról sem, hogy mit akartál te ezzel a sok könyvvel? - hajol le mellém és segít felvenni őket a földről.
- Nagyapámnak hoztam őket a könyvtárszobából. De most már látom jobb lett volna kétszer fordulni. - válaszolok.
- Te vagy Adélie Le Roux? - néz rám kikerekedett szemekkel. Meglepett, hogy így tudja a nevem.
- Igen! Te pedig biztosan jóban vagy a nagyszüleimmel, ha így ismersz. 
- A főnökeim és nagyon tisztelem őket. Elragadó pár. - mosolyog őszintén. És jól esik, hogy ezt gondolja róluk. 
- Akkor te itt dolgozol? 
- Igen. Már egy ideje minden nyaramat itt töltöm. 
- Akkor biztosan szeretsz itt dolgozni.
- Viccelsz? Ezen a varázslatos helyen ki ne szeretne dolgozni?- kérdezi nevetve.
- Igazad van. - mosolygok.
- Ne haragudj be sem mutatkoztam. Jemma Costa. - nyújtja felém kezét és kedvesen mosolyog.
- Örülök, hogy megismerhettelek Jemma! - fogok vele kezet. - De nem akarlak feltartani.
- Én se téged! Menj nyugodtan. - mondja majd átadja a kezében lévő könyveket.
- Rendben. 
Mosollyal az arcomon lépe be Nagyapa irodájába. Eddig nem voltak barátnőim, mert a családom titkai miatt nem engedhettem közel magamhoz senkit, bár vágytam rá. És ne is igazán volt akit megbízhatónak találtam volna. De Jemma egész másnak látszik. Szimpatikus és ha a nagyszüleim megbíznak benne akkor én is. Itt egy új életet kezdtem, bár nem én változtam, hanem a környezet. És lehet Alexnek és Nate bácsinak igaza volt amikor azt mondták jót tenne nekem ez a hely. Tényleg imádok itt lenni és könnyebb itt élni a fájdalmakkal, mint Otthon ahol minden az elhunyt szeretteimre emlékeztet. Itt az lehetek aki szeretnék és bár Alex nincs, de szeretet vesz körül. Talán még barátnőm is lesz?