Hideg zuhany

Kedves Olvasók!
Tudom, hogy borzasztóan elmaradtam, és magyarázat nélkül hagytalak titeket sokáig. A helyzet az, hogy idén Érettségizek és emiatt sajnos nem volt időm írni. Ne haragudjatok! De most, hogy letudtam az írásbeliket, visszatértem és alig vártam, hogy megírhassam ezt a részt. Remélem, megértetek engem és azért még kíváncsiak vagytok a történet folytatására. 
Hamarosan újra jelentkezem. :) Addig is jó olvasást! 
                                                                                                                                  
                                                                                                                                           Bianka

Zene

Nem tehettem mást. Képtelen voltam tovább maradni, muszáj volt onnan eljönnöm.

A fejemben teljes káosz uralkodik, azt sem tudom hol vagyok. Hirtelen ötletből benyitok az első ajtón, amit meglátok és miután megbizonyosodom róla, hogy üres nyomban belépek majd bezárom magam mögött az ajtót. Egy gyors körültekintés után megállapítom, hogy valószínűleg a család  könyvtár szobájába tévedtem. Normális helyzetben azonnal nekiesnék a könyveknek, azonban most egyedül csak a hatalmas bőrkanapé tuja lekötni a figyelmem. Habozás nélkül rávetem magam és igyekszem lenyugodni a zaklatott helyzet után. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy lehet egy ilyen tündéri asszonynak egy ilyen megátalkodott, kibírhatatlan, arrogáns fia. Elhiszem, hogy félti az édesanyját, de nem látja be, hogy hibázik. Felfoghatatlan! Gondolataimat hirtelen ajtónyitódás zavarja meg, majd odapillantva Danielle tekintetével találkozok. Amint észrevesz egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében belép, majd becsukja maga mögött az ajtót. 

- Hát itt bujkálsz! Reméltem, hogy nem indultál el egyedül! - mondja miközben odasétálva helyet foglal mellettem a díványon. 

- Megfordult a fejemben. - válaszolok majd sietve igazítom meg ruhám alját, ami időközben felcsúszott.

- Ugyan! Ne törődj vele! Rick már csak ilyen!

- Hogy érted ezt?

- Nehezen lehet kijönni vele. Az anyján kívül senkiben sem bízik. Makacs és önfejű.

- Szánalmas! - válaszolok eltűnődve a hallottakon. - Most hol van? 

- Elment.-  válaszol, majd megkönnyebbült tekintetemet látva, elmosolyodik. - Paolina aggódik érted.

- Beszélnem kell vele! - pattanok fel hirtelen, ami szemmel láthatóan meglepte a mellettem ülő férfit.
-Rendben!- áll fel, hogy elkísérjen. Alig, hogy elindulunk telefonom  váratlan csörgése megállít. Csodálkozva veszem elő a már rég használt készüléket, mely kijelzőjén egy rejtett szám villog. Egy ideig habozok mit tegyek, de felülkerekedve tétovaságomon, végül felveszem.
- Tessék?- szólok bele bátortalanul.
- Adélie? Te vagy az? - kérdezi egy ideges hang.
-  Ki beszél? 
- Anthony vagyok. - a név hallatán egyszerre kerít hatalmába öröm és meglepődés.
- Anthony! Mon Dieu! - tör ki belőlem. - Már úgy aggódtam! 
- Beszélnünk kell!- közli gondterhelten.
- Vár jegy percet! - kérem, majd zavartan Danielle-re pillantok, aki kérés nélkül magamra hagy. 
- Miről van szó? - kérdezem kíváncsian, miután kilép a szobából.
- Sikerült kiderítenem néhány dolgot, ami nem telefon téma. Viszont annyit elmondhatok, hogy valaki a Leclairok közül adott ki rólatok információkat  a rendőrségnek, ám ezek megdöbbentő módon könnyedén elsimítható ügyek voltak. És néhány jó ügyvéd segítségével könnyedén megoldottam. Így a hatóságoktól már nem kell tartani. - hadarja sietősen.
- Várj! Ezt nem értem! Miért adott ki rólunk olyan információt Bryan családja, amit egyszerűen tisztázni lehet? Ennek semmi értelme! -  szakítom félbe hevesen.
- Azért Adélie, mert ez csak egy lépés volt a céljuk megvalósításához. 
- Milyen cél? 
- Számomra úgy tűnik, hogy az nem más mint egy jól kitervelt bosszú.
- Tessék? De miért? Mit akarnak? - kérdezem ijedten.
- Arra még nem jöttem rá! 
- És Alex? Mikor láthatom?
- Jól van! De jobb ha addig nem találkoztok amíg nem jövünk rá mi ez az egész. De Adélie, most jól figyelj rám! - hangja erőteljesebbre fordul és egy pillanatra megáll. - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy figyelnek téged. Nem tudom pontosan mire képesek és mit terveznek, éppen ezért nagyon vigyázz és ne bízz meg senkiben! Érted?
- Igen! - préselem ki remegő hangon.
- De ne félj, amíg a Birtokon vagy nem eshet bajod! Most le kell tennem. Amin tudok jelentkezem! - hadarja el, majd hirtelen bontja a vonalat.
- Anthony! - szólok utána, de már késő. Némán meredek a telefon képernyőjére, miközben agyam kétségbeesetten zakatol és próbálja feldolgozni a hallottakat.
Bosszú. Alex. Figyelnek. Tudják hol vagyok??? Csaponganak gondolataim, miközben Anthony útólsó szavai visszhangoznak bennem: ,,De ne félj, amíg a Birtokon vagy nem eshet bajod! " 
- Haza kell mennem! - lépek ki sietve az ajtón, ahol Danielle-be ütközve ijedten ugrok hátra.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni! - lép közelebb bocsánatkérően. De miért kéne haza menned?  Még csak most jöttél.- értetlenkedik.
- Te ezt nem érted!- válaszolok erőtlenül miközben szélsebesen indulok meg szobám felé, ám egy erős kéz karomnál fogva megragad. 
- Valami baj van? - húz közel magához. Arcát alig pár centi választja el az enyémtől.
- Csak össze vagyok zavarodva..- ejtem ki habozva.
- Azt látom! Nyugodj meg! - mondja majd határozott léptekkel szobám felé vezet egészen a fürdőig, majd a kádhoz lépve forró vizet kezd engedni.
- Meglátod ez majd lenyugtat kicsit. Szólok Paolinának, hogy most pihensz. - mondja, majd magamra hagy.

Lemenő nap fénye szökik be az ablakon bíborra festve a fürdőszoba párától csillogó falait. Az idő jócskán elszállt, a víz is kihűlt. Valamelyest rendeződtek gondolataim és bár az események kétségbeejtőek mégis sikerült kicsit lenyugodnom, átlátni a dolgokat. Tudom, hogy otthon lennék a legnagyobb biztonságban, de nem tudnék élni a bűntudattal, hogy máris itt hagytam Paolinát. Épp most, amikor ápolónő híján, talán a legnagyobb szüksége lenne rám a makacs fiával szemben. Eltökéltem, hogy addig maradok, még állapota javul, majd hazamegyek. 

Sietve öltözök fel majd egyenesen Paolinához indulok. A folyosón lépkedve megakad a szemem egy magányos bőröndön, majd  váratlanul Danielle tűnik fel, kilépve az asszony szobájából. Látványom épp úgy meglepetten érte, mint engem amint a bőröndért nyúl. Ledermedve állok némán. Tekintetemből látja, hogy magyarázatot várok.
- Nemrég hívtak fel munkaügyben és sajnos el kell utaznom! - mondja röstellve miközben egész közel sétál, éppen csak egy lépésnyire áll meg tőlem.
- Ne hagyj itt! - nézek fájdalmasan a szemébe.
- Néhány nap és visszajövök! De ígérd meg, hogy addig itt maradsz Paolinával! Szüksége van most rád! Rickkel pedig ne is törődj, Oké? - kacsint egyet.
Egy aprót biccentve adom tudtára szomorú beleegyezésem. Arcán mosoly jelenik meg, majd kihasználva a közelségem, egy csókot nyom az arcomra, majd sebesen távozik. Arcomhoz érve zavartan állok a folyosó közepén, az események hatása alatt. A jóleső melegség azonban hamar elillan, és hirtelen a már jól ismert tehetetlen, dühítő és egyben fájdalmas érzés lesz úrrá rajtam, mert újra meg kell válnom valakitől, akitől nem szeretnék. Miért történik velem folyton ugyan az?
- Drága Adélie! - ölel meg két kar.
- Szent Ég Palina! - kiáltom el magam, amit meglátom magam mellett a törékeny asszonyt. - Nem lett volna szabad felkelnie! - karolom át erősen.
- Ne butáskodj! Látod jól vagyok! - mondja. - Viszont ugyan ez nem mondható el rólad, kedvesem. - állapítja meg szomorúan. Nem ellenkezek, hiszen igaza van. 
- Mondja, miért kell nekem mindenkit folyton elveszíteni? - kérdezem bánatosan, miközben óvatosan visszakísérem ágyához. 
- Ugyan, hisz Danielle hamarosan visszajön. Észre sem veszed majd és újra itt lesz. - simogatja meg gyengéden arcomat. 
- Az ön férje merre van? - teszem fel a már régóta foglakoztató kérdést.
- Eliott maga is üzleti ügyben utazott el, még tegnap. Ilyenek ezek a férfiak. - kacsint egyet játékosan, ami mosolyt csal arcomra. Pozitív felfogása ismét lenyűgöz. Minél jobban megismerem Paolinát, annál több tulajdonságot fedezek föl benne, ami példaértékű. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy talán nekem nagyobb szükségem van Paolinára, mint neki az én ápolásomra. 

Újra a közelében

Kedves Olvasók!

Tényleg nagyon szégyellem magam, hogy csak ilyen sokára tudtam újabb részt hozni és ennyire megvárattalak titeket. De reménykedem, hogy ez nem vette el a kedveteket, hogy továbbra is nyomon kövessétek a történetet. Bízom benne, hogy tetszeni fog nektek a mostani rész. Kellemes kikapcsolódást!

                                        

                                                                                                                                          Bianka

Két nap telt el azóta, hogy hazaérkeztem a csodás birtokra. Danielle szerette volna jobban megismerni családomat és a Hotelt, ami azonnal lenyűgözte, ezért úgy döntött kivesz egy szobát és marad pár napra. Nagyi, akit derűs jellemével azonnal megnyert, ragaszkodott hozzá, hogy a vendégük legyen. Ám pillantásával, ami felém küldött elárulta jobb szeretné, ha annál több lenne. Forróság öntött el miközben éreztem, hogy elpirulok és csak reménykedtem, hogy Danielle nem vett észre semmit.

Danielle lankadatlan kíváncsisággal, mintha csak egy múzeumba lenne járja körbe velem a birtokot, hagyva hogy egész nap én vezessem. Az est leszálltával, már csak egyetlen szoba marad, a kedvencem. Szándékosan hagytam utoljára nagyapám könyvtárszobáját, amely ekkortájt valóságos tündérországgá változik. Belépve az ajtón komor sötétségfogad minket. Hamar az ablakoz lépek, hogy elhúzzam a hatalmas függönyt, mely fátyolként takarta el a kinti világot. Hirtelen minden varázslatos lesz. A éljeli hold sugár fényárral borítja be a csöndes kis szobát, apró ezüstkereszteket szórva szét a levegőbe, mely megvilágítja az öreg könyves szekrények polcait, az ablaküveget és mindkettőnket. A látvány mindig megbabonáz. Lehunyva a szemem olyan mintha édesanyám lelke simogatna. Danielle elbűvölten tekint végig a kis helységen, míg megakad szeme a falon függő festmények egyikén.
- Ő bátyád?- mutat, egy szőke élettel teli fiút ábrázoló portréra, amit nagyapám becses ajándékként őrizget.
- Igen. Ő Alex Le Roux, az egyetlen testvérem. - hangomban szomorúság csendül fel.
- Mikor láttad? 
- Három hónapja, de olyan mint ha egy év is eltelt volna azóta. - válaszolok, miközben  kezemet nyakamhoz emelem, hogy ne lássa könnyekkel megtelt szemem.
- Hol van most? - érzem magamon kíváncsi tekintetét, majd nyugtalanság fog el.
- Messze...nagyon messze, valahol Los Angeles környékén. - válaszolok bizonytalanul.
- És mikor látod újra? 
- Attól félek sokára.
- Nem törődik veled?
- Éppen ellenkezőleg... - hangom egy pillanatra megremeg - Így akar megóvni, hogy közben távol van tőlem. - A szobára mély, nyomasztó csend telepszik. Másodpercek telnek el, úgy hogy némán hallgatunk. 
- Hasonlítasz rá! - jelenti ki gyorsan témát váltva. Elgondolkozva nézem a festményen lévő vidám, gondtalan fiatal arcot, ami Alex tinédzserkori alakját ábrázolja. Sokat változott. Tekintete sokkal komorabb és fáradtabb lett, ám alakja az idő során férfias, erős tárást nyert. 
- Úgy gondolod? És miben? -  tekintetem érdeklődve emelem fel rá.
- Többek közt ugyan olyan az áll vonalatok... itt - kezét óvatosan hozzáérinti arcomhoz és finoman végigvezeti ujjait államon, szívverésem felgyorsul és zavaromban csak késve felelek.
- Édesapánktól örököltük. - mutatok egy újabb képe, mely Őt ábrázolja. Tekintete rólam így apámra irányul, kezét pedig lazán visszacsúsztatja zsebébe. 
Aznap éjjel az ágyamba feküdve újra és újra visszaemlékeztem erre a néhány pillanatra, amely akár máshogy is alakulhatott volna.

Fáradtan ülök gőzölgő italom mellett a csöndes kis konyhahelyiségben, melyet nagyszüleim gondosan a hotel legeldugottabb részében alakítottak ki, távol a vendégsereg zajától. Pontosan ezért is kedvelem annyira ezt a helyet, ez csak a miénk. Négy nap telt el hazaérkezésem óta, ami tagadhatatlanul csodálatosan telt, Danielle és nagyszüleim társaságában, ám furcsa módon mégis nyugtalanul érzem magam. Mint aki nem találja helyét a világban. Rettentően hiányzik Jemma, akiben igaz barátra leltem, ám anyukája ápolása után újra az egyetemre kell koncentrálnia és majd csak Isten tudja mikor látom újra. Aztán ott van Paolina, akinek állapota felől azóta nem tudunk egyebet, mióta eljöttünk a szállodából. Aggaszt mi van vele. 

- Drágaságom, te már ébren vagy? - szeli át a csöndet egy döbbent női hang.

 - Jó reggelt Nagyi! -  mosolygok, majd kortyolok egyet a meleg folyadékból. Megáll mögöttem, majd puha karjait körém fonva átölel miközben egy puszit nyom fejem búbjára., ami jóleső érzéssel tölt el. Kislánykoromban köszöntött így reggelente.

- Csak nem ír kávé? - mosolyog miközben a gőzölgő bögre felé hajol és belélegzi illatát, ami  boldog emlékeket ébreszt benne csak úgy mint bennem. 

- De igen! Tölthetek? - kérdezem majd a kancsóért nyúlok, és kiszolgálom. Nagyokat kortyolunk, miközben tekintetét érzem magamon. Csöndben méreget.

- Adélie, drágám, megbántott valaki?  - kérdezi kétségbeesettem, miközben a gyengéden a kezemért nyúl. 

- Nem dehogy! Szó sincs ilyesmiről. - nézek bele kék szemeibe, ami az idők során elveszítette élénkségét. - Csak hát nyugtalanít a dolog, hogy mi lehet Paolina Montes-szel. - válaszolok egy aprót sóhajtva. - Tudod, akiről annyit meséltem.

- Tudom. - feleli, majd hosszan elgondolkozva így szól:

- Szerintem örülne neki ha meglátogatnád. Danielle biztosan szívesen elvisz téged és legalább kettesben lesztek egy kicsit. - játékosan kacsint egyet, majd elégedetten kortyol bele italába.  Pillanatnyi zavaromat döbbent csönd követi. Jól hallottam amit mondott? 

- Nagyi! Hiszen alig érkeztem haza. Nem bánnád ha máris itt hagynálak titeket? - kérdezem csodálkozva.

- Kicsikém! Természetesen boldoggá tennél ha itt maradnál, de most vagy fiatal és ezt ki kell használnod! Ráérsz majd még az öregeiddel lenni. - mosolyog, szeretete és megértése pedig végtelen hálával tölt el. 

Egy hét telt el azóta, hogy hazajöttem, most ismét úton vagyok Daniellel, aki,  természetesen szívesen vállalta magára a sofőröm szerepét, miután nénikéjét hazaengedték a kórházból. A hosszú és fárasztó utazás után, üdítő látványként tárult elém a hatalmas Montes kúria, távol a város zajától.  A sötét égbolt apró csillagai világították meg az elegáns épületet és zöldellő parkját. Az ajtóban egy mosolygós hölgy fogad bennünket, aki valószínűleg a házvezető nő lehet, majd bekísér minket és hellyel kínál a társalgóban. A lakás tágas terei klasszikus eleganciát és kifinomultságot tükröznek, melyben főleg a bézs és homokszín dominál. Még így az ablakon beáramló holdfényben is csodálatos. A házvezetőnő szerint Paolina sajnos igen gyenge volt, így korábban lefeküdt aludni. Ezt hallva mindketten úgy döntöttünk, hogy a fárasztó utazás után hamarabb lepihenünk, majd elköszönve jó éjszakát kívánunk egymásnak, én pedig elindulok a házvezetőnő után, fel az emeletre. A szoba, amit Paolina jelölt ki számomra pompázatos. Miután magamra maradok, ellenállathatatlan vágy tört rám, hogy az ágyamra huppanjak. Amint  testem a puha paplanba süpped szemeimre hirtelen ólomszerű súly nehezedik, majd nyomban el is nyom az álom.

- Kiasszony! - riadok fel e hang hallatán, melyet erőteljes kopogás kísér. Körülnézve a szobán, melyet az kora őszi nap sugarai reggelre még elbűvölőbbé varázsoltak, lassan összeáll a kép, hogy hol is vagyok valójában. Ekkor a hang újra megszólal az ajtó mögül.
- Kisasszony! 
- Tessék? - reagálok végre. 
- Bocsásson meg kérem, csak emlékeztetni akarom önt, hogy egy óra múlva reggeli az ebédlőben.
- Rendben! Köszönöm! - válaszolok, majd álmosan egy nagyot nyújtózok az ágyban, ekkor veszem észre, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el. Bizonyára nagyon fáradt lehettem. Magyarázom meg magamnak a dolgot, majd jót mosolyogva magamon, fürödni indulok és elkészülök a reggelihez.
Lenyűgözve sétálok végig a hosszú emeleti folyosón melynek végéhez érve egy hatalmas márványozott lépcsővel találkozok. Lesétálva rajta egy tágas térbe jutok, ahol Daniellebe botlok, amint telefonját nyomkodva ül egy kényelmes díványon. 
- Jó reggelt! - mosolygok. Hangom hallatán meglepődve feltekint, majd sietve feláll, hogy  viszonozza köszönésem. 
- Jó reggelt, Adélie! Hogy aludtál? - kérdezi egy mosoly kíséretében, majd közelebb sétál, miközben telefonját zsebébe csúsztatja.
- Nagyon jól, Köszönöm! Remélem nem késtem sokat! - pillantok felé bocsánatkérően.
- Ellenkezőleg! Mindketten hamarabb érkeztünk, mint Rick, ami nagy szó! - jelenti ki  büszkén nevetve, mire kikerekedik a szemem.
- Hogy? Riccardo itt van? - kérdezem az akartnál kétségbeesettebb hangnemben. A kellemetlen hír hallatán kiver a víz. 
- Bármennyire is elkeserítően hangzik Adélie, de itt lakom. - érkezik a nyers válasz hátam mögül. Rémülten fordulok meg, majd megpillantom a lépcső tetején álló Riccardot, aki mint egy utolsó simításként megigazítja ingujját, majd lazán lesétálva hozzáteszi:
- Legalábbis még fel nem épül az új házam. 
Hirtelen felbukkanása kínosan érint. Magamban átkozom a pillanatot, amikor megszólaltam. Ó bár ne mondtam volna semmit! Szégyenérzet és düh önt el, de ezt a legkevésbé sem  akarom kimutatni.
- Elnézést, hogy megvárattalak titeket a reggelivel. Anyánál voltam és megkért, hogy tolmácsoljam bocsánatkérését amiért kihagyja a reggelit. 
- Nincs étvágya? - kérdezi Danielle.
- Nincs. - érkezik a szűkszavú válasz, mely aggodalommal teli.
Az étkezőasztalon finomabbnál finomabb ételek sorakoztak, gusztusosan tálalva. Mindezek ellenére nem sok falat megy le a torkomon. Elment az étvágyam és szabadulni akartam egy személy jelenlététől, aki már az első találkozásunk során kinyilvánította ellenszenvét, mely hamarosan bennem is kölcsönössé vált. A hangulat fagyos, amit Danielle némiképp próbál oldani, ám kevés sikerrel jár. Befejezve végre a reggelit fellélegezve sétálok ki a helyiségből, ám Riccardo megakadályoz.
- Adélie! Édesanyám látni szeretne. - közli egyhangúan, de ez most csöppet sem tud elszomorítani. 
- Örülök. - válaszolok egy őszinte mosollyal az arcomon. Ezt látva, valami szokatlan vonás jelenik meg a férfi arcán, ám nem érdekel annyira, hogy elgondolkozzak annak jelentésén. Most csak is az érdekel, hogy végre láthatom a számomra oly kedves asszonyt.
Riccardot követve, hamarosan Paolina szobájának ajtaja előtt találom magam, majd belépve rajta földbe gyökerezik a lábam. A hatalmas tágas szobában fülledt levegő és komor sötétség fogad. Döbbent csalódottság ül ki arcomra, amit az ágyban fekvő gyenge hölgyre pillantok, és fájdalom hasít végig bennem, a felismeréstől, hogy  nyoma sincs annak az életvidám, erős asszonynak, akit korábban megismertem. 
- Adélie drága! - köszönt mosolyogva, amint meglát és minden erejét összeszedve próbál felülni, ám sikertelenül. Mindketten segítségére sietünk és felültetjük. Még fia serényen az ablakhoz siet frisslevegőért, addig észrevétlenül letörlőm könnyeimet.
- El sem tudom, mondani mennyire hálás vagyok, hogy itt vagy! Sajnálom, hogy ilyen elkeserítő állapotban kell látnod. 
- Paolina, kérem ne mondjon ilyet! - majd gyengéden megszorítom hideg kezét. -  Boldog vagyok, hogy újra láthatom és vendégül fogadott! Csodálatos az otthona. 
- Gondoltam, hogy neked is épp úgy fog tetszeni, ahogy nekem. - közli elégedetten majd fáradt arcát széles mosoly jelenik meg. - Láttad a kertet? 
- Még nem volt hozzá szerencsém. 
- Reméltem is! Majd magam mutatom meg! - lelkendezik.
- Eszedbe se jusson anyám! - jelenti ki Riccardo erőteljesen, aki mindvégig az ablaknál állva árgus szemmel figyeli minden egyes mozdulatomat, ezzel is nyomatékosítva felém bizalmatlanságát. 
- Örömmel megnézem, amint felépül! - szólalok meg mielőtt az asszony reagálna. - Ám biztos vagyok benne, hogy egy kis friss levegő csak jót tenne önnek! 
- Én pedig abban vagyok biztos, hogy nem használna anyámnak, ha idő előtt megerőltetné magát! - mondja ellentmondást nem tűrően, majd erőteljesen mellém lép.
- Nem látok abban semmi megerőltetőt, ha akár egy órácskát is, de kint ülhetne a friss levegőn, addig még süt a nap. - szállok szembe vele bátran, hogy megvédjem igazamat. 
- Maga nem az ápolónője, hogy megmondja, mi lenne jó neki! 
- Rendben. Akkor talán kérdezzük meg tőle. Hol van? - szegezem neki kérdésemet.
- Felmondott. - szólal meg kis szünet után.
- Valóban? Nos ezt meg tudom érteni! - jelentem ki gondolkozás nélkül. Szavaimat csönd követi és csak férfi arckifejezése láttán gondolok bele, hogy ezzel talán túlmentem a határon. 
- Bocsásson meg Paolina, most jobb lesz a távozom! - fordulok a tanácstalanul hallgató néma asszony felé, aki tehetetlenül hallgatta végig a fia és köztem lévő szócsatát. Megviselt tekintetéét látva, szégyenkezve harapok bele alsó ajkamba, majd kiviharzok.

Jobb lett volna, ha...

Kedves Olvasóim!
Ismételetlen elnézést kérek, hogy csak ilyen későn hoztam részt, de az ünnepek miatt nem tudtam hamarabb hozni. Remélem sikerül kárpótolni valamelyikőtöket ezzel a résszel, ami bevallom rengeteg nehézséget okozott nekem, de remélem elnyeri majd tetszéseteket. Jó olvasgatást és előre is kívánok nektek Boldog Új Évet! 

Bianka      

Zene

Az óra nyolcat üt. Egy kevéske parfümöt fújok bőrömre majd a tükör előtt állva egy utolsó pillantást vetek magamra. Egy földig érő, szűk szabású, félvállas és fekete ruhát választottam. Hajam egy aranyozott csattal van oldalra tűzve, egy arany karláncot és vörös rúzst használok kiegészítő gyanánt. Sietve igazitok el arcomból egy  kósza tincset, majd elégedetten indulok el a rendezvény utolsó eseményére: a bálra. Hihetetlen, hogy holnap már haza kell mennem, hiszen csak most érkeztem. Eltökéltem, hogy mindenképpen jól fogom érezni magam az utolsó estén bármi is lesz...

A bálteremben, ahol már jelen vannak a vendégek, lágy zene szól, amit egyesek önfeledten hallgatnak még sokan táncra hívják partnerüket. Tekintetem végigfuttatom a teremben elhelyezett asztalokon, melyen mindenféle finomság van gusztusosan tálalva, hogy maga köré csábítsa a hotel vendégeit. A csokoládé szökőkút láttán, mihez epret szolgálnak föl, magam se tudok ellenállni. Íze egy pillanatra elfeledtette velem hol is vagyok, így későn kaptam észbe, hogy valaki nevemen szólít. Megfordulva Paolina derűs tekintetével találkozom. Miután illendően köszönt pezsgőzni invitál a családjához. Rendkívül, jól esik figyelmessége, hogy ne érezzem egyedül magam. Rokonai a legnagyobb természetességgel üdvözölnek és örömmel koccintanak velem a bál tiszteletére. Útóljára Danielle-el koccintok, majd kihasználva az alkalmat mellélépek.
- Köszönöm a virágot! Csodálatosan szép! - mosolygok a férfira hálásan.
- Örömmel tettem! De bevallom reméltem, így majd igent mondasz nekem, ha táncra hívlak. - jelentette ki szemöldökét felhúzva és még mielőtt bármit is válaszolhattam volna kezét nyújtotta felém. 
- Te zsarolsz engem?- nevetem el magam zavaromban.
- Valahogy úgy! - válaszol Danielle jókedvűen, majd kezemet megragadva vezet a táncolók tömegébe, majd lassú keringőbe kezdünk. Közelsége zavarba hoz, hiszen régen volt már, hogy egy férfi ilyen közel húzott magához. Akaratlanul is Bryenre gondoltam, akivel épp egy ilyen csodás keringő után töltöttem együtt az éjszakát. Könnyeimmel küszködve próbáltam erős maradni, és elhessegetni a fájdalmas múltam, amikor váratlanul Daniele kérdése visszarántott. Így nem tudtam menekülni előle.
- Mesélj a családodról! - meglepődésemre elvétek egy lépést és botladozni kezdek. Danielle jót mosolyogva rajtam, erősen megtart mielőtt elesnék. - Valami rosszat kérdeztem?
- Sajnos elveszítettem a szüleimet. Bátyámmal pedig csak ritkán találkozom. - hadarom el neki röviden és reménykedem, hogy ezzel a válasszal kielégítem.
- Sajnálom! Egyedül laksz? - kérdezi.
- Nem. Egy ideje itt élek a nagyszüleimmel  egy közeli birtokon. - válaszolok csöndesen.
- Egy ideje? - teszi fel újabb kérdését.
- Előtte Párizsban laktam amióta csak az eszemet tudom. De annak már vége!-  préselem ki magamból szomorúan és remélem, így nem kérdez róla többet. Danielle komoly arccal fürkész. Tekintete olyan átható, hogy egy pillanatra úgy érezem, mint ha tudná titkolózok. Másodpercek telnek el így.  Kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam.
- Különös! - töri meg végül a csendet.
- Mi különös? - kérdezem feszülten.
- Az életed. - válaszol némi szünet után majd egy aprócska mosolyt küld felém, amit zavartan viszonozok. Ekkor a zene halkulni kezd és a színpadra felsétál a rendezvény házigazdája, hogy elmondja záróbeszédét és megköszönje odaad támogatásunkat ezalatt a néhány nap során. Ekkor kicsit fellélegeztem, hogy nem kell több kellemetlen kérdésre választ adnom. A beszédet követően, a zenekar újra zenélni kezd és a bál tovább folytatódik. Paolina könnyezve fordul hozzám és elmondja mennyire sajnálja, hogy ilyen hamar elszaladt ez a három nap, majd elnézést kérve elsiet, hogy elsőként gratulálhasson sógorának, aki a beszédet mondta. Távozása után egy szakállas férfi alakjára leszek figyelmes magam mellet. Érdekes módon még egyszer sem láttam a három alkalom folytán. 
- Hölgyem lenne szíves bemutatni engem annak az asszonynak, aki az imént önnel beszélt?- fordul oda váratlanul hozzám.
- Ön Paolina Montesre gondol? - kérdezem.
- Igen! Fontos ügyben szeretnék kérdezni a hölgytől valamit. - válaszol kissé türelmetlenül. Hirtelen rossz érzés kerített hatalmába, hogy vajon mit akarhat ez a férfi Paolinatól, de ha fontos ügy akkor nem akadályozhatom meg pont én, hogy beszéljenek.
- Várjon itt! - bólintok beleegyezően, majd elindulok Paolinához, aki épp fiai és Danielle társaságában önfeledten cseverészik. Miután tolmácsolom a férfi akaratát, Riccardo nem rejti véka alá nem tetszését és ragaszkodik hozzá, hogy anyjával tartson. Paolina azonban hallani sem akarva erről kijelenti, hogy az úr egyedül vele óhajt beszélni, így egyedül megy. Eltökéltségét látva fia képtelen volt belenyugodni anyja akaratába. 
- Ne aggódj már folyton Rick! Gyere inkább igyunk egyet. - nyújt át öccsének Piero egy italos poharat, ami világos folyadékkal volt megtöltve. Belekóstolva elhúzta a száját.
- Mi ez? - kérdezi italát nézegetve.
- Cachaca. Vagy ahogy hívják "Tüzes víz" . - válaszol Pieró, jót nevetve öccse arckifejezésén, ami tényleg mulatságos volt. Ebben a pillanatban, hangos zsibongás töri meg a bál békés hangulatát, és mindenki egy bizonyos hely köré gyűl. A zenekar abbahagyja a zenélést és feszült csend áll be. Érthetetlenül nézünk egymásra. Ekkor Riccardo hírelen elindul és a tömeg közé veti magát.
- Anya! - fájdalmas kiáltása visszhangzik a teremben. Ekkorra már mindannyian odasietünk hozzá és kétségbeesve próbáljuk eloszlatni a tömeget a földön heverő törékeny asszony eszméletét vesztett teste körül. Fia karjaiban Paolina lassan ébredezni kezd, Riccardo pedig csöndesen hálát ad ezért, majd bátyjával és férjével együtt a kivezetik a teremből. Daniellel egészen a lakosztályukba követjük őket, ahol leültetik az asszonyt a díványra. Paolina most először szólal meg fejfájásra és erős hányingerre panaszkodva. 
- Biztosan agyrázkódásod volt a földre zuhanásod következtében. - állapítja meg Piero. 
- Anya? Mi történt? - szegezi anyjának a kérdést Riccardo, közben el nem mozdulva mellőle.
- Az a férfi az alapítványomtól jött, ahol dolgoztam. Miután eljöttem tönkrement.... Miattam veszítette el az állását ő és sokan mások akik...- ekkor abbahagyta és a mellkasához kapott, majd levegő után kezdett kapkodni. 
- Drágám ez nem a te hibád! Nyugodj meg! Lesz munkája azoknak az embereknek! - próbálja megnyugtatni Paolinát, férje. Riccardo eközben az erkélyhez szalad, hogy friss levegőt engedjen be. Paolina újra hányingerre panaszkodva, kéri férjét, hogy kísérje el a mosdóba.  Távozásuk feszült csöndet hagyott maga után. Mindenki tehetetlennek érzi magát és aggódik.
 - Nem kellett volna egyedül elengednem! Hagytam, hogy az a férfi felzaklassa, pedig az Ő szíve már nem bírja az ilyesmit! - hadarja el, Riccardo miközben idegesen járkál fel-alá. Ezt hallván, nem tudtam megálljt parancsolni lelkiismeretem vádló szavainak, amiket eddig belül elfojtottam. 
- Nem a te hibád! Nekem kellett volna elküldeni, amikor megkért, hogy mutassam be Paolinának! Sajnálom! - nézetem bele őszintén szemeibe. Nem szólt semmit. Tudom mit gondol. Tőlem mást nem is várt, mindig is féltette Paolinát, ha velem volt. Most bebizonyosodott, hogy győzött.
- Hagyjátok abba! Egyikőtök sem tudhatta, hogy ez fog bekövetkezni! Felesleges ezért hibáztatni bárkit is! Most inkább az a fontos, hogy Paolina helyre jöjjön! Menjünk és hagyjuk őt nyugodtan pihenni! Holnapra jobban lesz!- szólal fel Piero. Majd ebben reménykedve valahányan aludni indulunk.

Másnap reggel fáradtan ébredek a nyugtalan éjszaka után. Gyorsan elkészülök és összecsomagolok. Indulás előtt még van időm megnézni Paolinát és fájdalmas búcsút venni a többiektől, akik a történtek után fogalmam sincs hogyan fognak viszonyulni hozzám. Félve kopogok be szoba ajtajukon, de semmi választ nem kapok. Már elmentek volna? Ekkor Danielle lép ki bőröndökkel megrakva a szomszéd lakosztályból. Amint észrevesz az ajtó előtt közelebb sétál és magyarázni kezd. 
- Paolina állapota sajnos nem javult. Ezért kora reggel úgy döntöttek, hogy kórházba viszik kivizsgálni. - szavai hallatán forogni kezdett velem a föld. Előbb Jemma anyukája, most Paulina is. Úgy érzem még egy rossz hírt nem tudnék elviselni. 
- Nyugodj meg Adélie! Pár nap és rendbe jön!- mosolyog rám, de én képtelen vagyok bármit is reagálni.
-Látom nem vagy túl jól! Hol vannak a csomagjaid? - kérdezi.
- Már lent a hallban. - válaszolok erőtlenül. 
- Haza viszlek! - jelenti ki határozottan, nekem pedig nem marad erőm ellenkezni. Folyton csak az járt a fejemben, hogy jobb lett volna, ha elküldöm azt a férfit...

Vegyes érzelmek

Kedves Olvasóim!
Bár nem olyan hamar mint terveztem, de újra megérkeztem az új résszel, ami sajnos nem lett olyan hosszú. Viszont nagyon, de nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Kérlek, ha tudtok írjatok nekem pár sort. Sokat jelentene. 
Jó olvasgatást!

                                                                                                                                                  

                                                                                                                                            Bianka

A délutáni hőség megérkeztével mindenki  hűs, légkondicionált lakosztályába menekült. Szekrényemben turkálva próbálok egy alkalomhoz illő ruhát választani a közelgő szimfonikus koncertre. Egy sötétkék selyemruhát és egy bézs kosztümöt akasztok le a vállfáról, de nem tudok döntést hozni. Jemma segítsége kell. Éppen ekkor hallom, hogy be lép a szobába.

- Szerinted melyiket vegyem fel? - teszem fel rögtön kérdésemet, majd felé fordulok. Ekkor meglepő látvány fogad. Jemma kisírt szemekkel és könnyes arccal áll előttem. 

- Mi történt? -kérdezem megdöbbenve.

- Apa most hívott. Anya autóbalesetet szenvedett és életveszélyben van. - mondja remegő ajakkal és a tenyerébe temeti arcát, majd zokogni kezd. A ruhákat amiket a kezemben tartok hirtelen az ágyra dobom, és odarohanok hozzá. Szorosan átölelem, és vigasztalni kezdem. 

- Jemma minden rendben lesz! Ne sírj! Remek orvosok kezében van és hamar rendbe fog jönni!-  próbálok erős maradni, de hangom a végére megremeg és szemem könnyel telik meg. 

- Oda kell mennem! - emeli rám vörösre sírt szemeit. 

- Igen! Apukáddal most szükségetek van egymásra. - érek vele egyet. - Segítek összecsomagolni. 

- Köszi. - válaszol majd egy halovány mosolyt küld felém.
Mire feleszméltem már egyedül gubbasztottam a lakosztályban, ami Jemma nélkül olyan hatalmas és üres lett. Kimondhatatlanul sajnáltam hogy elkellet mennie, de még jobban, azért ami az anyukájával történt. Nem könnyű most amibe akaratlanul belecsöppent. Sosem láttam még ennyire megviseltnek az arcát mint amilyennel a taxi ablakából nézett vissza rám. Szerettem volna még egyszer magamhoz ölelni. Vajon mikor láthatom viszont?



A történtek hatása igen csak megnyomja hangulatomat. Végigülöm a koncertet, ami csodálatos, de valahogy mégsem hat rám olyan lenyűgözően, mint Paolina-ra és a körülöttünk ülő emberekre. Az est befejeztével bár mindeni vidáman cseverészik és olyannyira jól érzik magukat, hogy már kezdem elszégyenli magamat szomorúságom miatt. Ekkor elhatározom, hogy csöndesen visszavonulok. 

Zene

- Azt hallottam, hogy ilyen kor este mesés a park kivilágítva. - szólal meg Paolina.
- Valóban az! És az idő is kellemes ilyenkor. - válaszol férje és egy sokat sejtető kacsintást küld felé, mint aki már tudja mit akar felesége.
- Nagyszerű! Akkor sétáljunk egyet a parkban. -  majd lelkesen belekarol férjébe. 
- Talán mégse lenne már neked túl jó ötlet anya! - nyúl anyja másik karjáért Riccardo.
- Ne butáskodj, egy kis sétától nem lesz semmi bajom. Különben is majd te vigyázol rám. - majd ezzel a kijelentéssel belekarol fiába is. - Adélie, tarts velünk te is! Meglátod milyen kellemes lesz! - fordul felém.
- Köszönöm de én inkább visszavonulnék a szobámba.  - válaszolok. Láttam, hogy Paolina szólásra nyitja az ajkát, ám Danielle Ugo Montello gyorsabb volt.
- Márpedig nem hagyhatom, hogy egyedül kuksolj odafent. Mi is sajnáljuk ami Jemmával történt, de ettől még nem bűn ha kicsit jól érzed magad. - mondja és gyöngéden belém karol. Zavaromban egy épeszű mondat nem jön ki a számon, így csak egy apró mosollyal jeleztem beleegyezésemet.
Ahogy kilépünk a parkba lenyűgözően szép látvány tárul elénk. A magas lombos fák alatt rendre rózsabokrok és különböző virágültetvények sorakoznak. A keskeny térkövezett járdán haladunk kissé lemaradva a többiektől. Az ösvényt térlámpák szegélyezik, amik jól kivilágítják a növényeket is. Az esti szellő finoman játszadozik hajammal,  miközben édes virágillatot hoz magával. A távolban meglátok egy szökőkutat, ami színes lámpafényben pompázik.
- Varázslatos! - ejtem ki gondolkozás nélkül. 
- Ahogy te is Adélie! - Danielle mondatára automatikusan megrezzenek, mire széles mosoly jelenik meg az arcán. A  félhomályban szemét még sötétebbnek látom és testemen különös  érzés fut át ahogyan felém pillant.
- Köszönöm! - suttogom, majd meggyorsítom lépteimet, így hamar beérem a többieket. Hallom amint Paolina épp ódákat zeng a park szépségéről, és kérdez valamit férjétől, de  figyelmemet megzavarja a mellém érkező férfi. Ekkor Riccardo felkiáltása hallatszik, és mire odakapom a  fejem Paolina fia ölében landol. 
- Drágám jól vagy? - lép aggódva hozzá férje és erősen belekarol feleségébe. Rémülten indulok meg felé én is.
- Igen, jól vagyok  csak egy kicsit megszédültem. - válaszol erőtlenül.
- Anya én megmondtam, hogy ez rossz ötlet. - lendül bele Riccardo, de anyja finoman lecsitítja.
- Azt hiszem  most jobb lesz ha visszamegyünk. - indul meg lassan férjébe kapaszkodva. Ekkor fia is elindul szorosan mellette, mire megállítja. - Te még fiatal vagy marjad. 
- De...
- Ez a kérésem! - utasítja, majd elköszön mindannyiunktól és lassan eltávolodnak tőlünk. Riccardora nézek, aki aggódva tekint utánuk és közben gondterhelt sóhaj szökik fel belőle.
- Ne aggódj Paolina miatt!  Már jól is van! - próbálkozok megnyugtatni. 
- Jellemző! Az lehet, hogy te nem aggódsz érte, de én igen! - szegezi nekem durván.
- Tessék? - háborodok fel. 
- Rick! - szól közbe Danielle. - Adélie, csak biztatni próbált! 
- Hát persze. - rázza fejét hitetlenül. Ennyire vak vagy Danielle? - de nem hagy időt a válasznak. - Eleget levegőztem. Bon soir! - kíván jó éjszakát és elmegy.
- Nem fér a fejembe, hogy lehet evalaki ilyen arrogáns! - képtelenkedek.
- Ne foglakoz vele! Azt hiszi te is olyan vagy mint a többi nő. Sokan voltak akik kihasználták kedvességét anélkül, hogy Paolina észrevette volna, hogy csak bőkezűsége miatt voltak hozzá jók. - meséli, és ezzel választ kapok Riccardo eddigi megmagyarázhatatlan viselkedésére velem szemben. Én megértem, hogy félti az anyját, de mindez azonban nem jogosítja fel arra, hogy bárkivel is így bánjon. Még ha meg is fogadom Danielle tanácsát és nem foglalkozom vele, akkor is megbántott. De legfőképp azzal, hogy engem is olyan nőnek tart.

Reggel fáradtan ébredek a késő esti lefekvés hatására. Visszagondolva a tegnapra vegyes érzelmek törnek fel bennem. Elkeserítő Riccardora gondolni, szomorúság önt el Jemma miatt és hiánya még most fájdalmasan érint, és végül jó eső érzés kerít hatalmába amikor Danielle-re gondolok. Tegnapeste egy igazi úriember volt. Vajon tényleg varázslatosnak tart? Harapok bele ajkamba, és azon vettem észre magam, hogy újra látni akarom. Ekkor erőteljes kopogásra leszek figyelmes. Kipattanva az ágyból, magamra kapom selyemköntösöm és ajtót nyitok. 
- Jó reggelt kisasszony! - köszönt udvariasan egy egyenruhás férfi, egy hatalmas rózsa csokorral a kezében.
- Önnek is! - köszönök, majd érdeklődve nézek rá.
- Ezt önnek küldték! 
- Nahát! Köszönöm szépen! - válaszolok meglepődve.
- Legyen szép napja! - mosolyog, majd elsiet. Meghatottan bámulom a hatalmas virágcsodát amit kaptam. Vajon ki küldhette? Ekkor egy aprócska fehér lap esett ki a csokorból, egyenesen a lábam elé. Elolvasva a tartalmát nagyot dobban a szívem:

Találkozunk a bálon.

Danielle Ugo Monello

Kedves hölgy

 Kedves Olvasók!

Rettentően szégyellem magam amiért csak most hoztam részt. Remélem a következőt hamarabb tudom majd hozni. Mivel már rég nem írtam, most itt vagyok egy extra hosszú új résszel. Kíváncsian várom a véleményeket, kritikákat ami nagyon fontos lenne.

Jó olvasgatást!  

 Bianka       

A lélegzetem is elállt, amint a taxi ablakából megpillantottam a Bristol Palace Hotelt. Jemma tekintete pontosan ugyanazokat az érzelmeket tükrözte vissza, amik bennem játszódtak le. Bámulat, öröm és izgatottság. Kifizetve a taxit, lelkesen lépek ki a térkövezett járdára, ami egyenesen a hotel bejárathoz vezet. Két fekete egyenruhás férfi szinte azon nyomban ott terem és gondoskodik a csomagunk cipekedéséről. Belépve az ajtón egy hatalmas csarnokszerű előtér tárul szemem elé, ami eleganciát és gazdagságot sugároz. Ekkor egy szintén egyenruhás férfi szólít meg minket széles mosollyal az arcán. Olaszul kezd el beszélni, így én háttérbe szorulok még Jemma illedelmesen átnyújtja neki a meghívót majd  a recepcióhoz invitál. A recepciós kedvesen fogad minket és miután átadja a lakosztályunk kulcsát, nyomban ott terem két segítőkész fiatalember aki a csomagjainkat cipelve vezet minket szobánkhoz, majd magunkra hagynak. A lakosztály egy gyönyörű, antik bútorokkal berendezett hatalmas nappali helyiségből, egy méretesebb hálószobából amely központjában egy hatalmas franciaágyat helyeztek el és egy fürdőszobából állt. Miután kicsomagoltam, élvezettel huppanok le Jemma mellé a kényelmes fotelbe, majd hangosan nekilátok felolvasni a rendezvény napirendjét.

- Délutnán 5-kor szeretettel várnak mindenkit a megnyitón, ahol a rendezvény házigazdája elmondja beszédét, majd rögtön ez után sor kerül a megnyitó vacsorára. Este 8-kor pedig kezdetét veszi az aukció, ahol számítanak a meghívott vendégek megjelenésére. - fejezem be ünnepélyes hangsúllyal. 

- Szerinted milyen lesz a társaság? - kérdezi Jemma izgatottan, miközben ujjával haja végét csavargatja.

- Azt hiszem, akikben van annyi jó szándék, hogy beteg és árva gyerekeken segíteni jönnek, azok rossz emberek nem lehetnek. - válaszolok elgondolkozva, majd mikor felfedezem az erkélyajtót sietve állok fel, hogy kinézhessek róla.

- Igazad lehet! - mondja, majd elindul, hogy megmossa haját a közelgő megnyitóra. 

A megnyitón közel százötven ember vesz részt, ami lenyűgöző. Nem hittem, hogy ennyi vendég lesz. Ami rendkívül meglepett, hogy az idősebb generáción kívül számos hozzám hasonló fiatal is részt vesz. A rendezvény szervezője igen megható és inspiráló beszéde után, mindenkit átvezényelnek az étterembe,  ahol már minden készen áll a vacsorához.

A terem, ahol rengeteg asztal van elegánsan megterítve, igen tágas. Mivel a kétszemélyes asztalok, már mind foglaltak ezért kénytelenek vagyunk csatlakozni valaki más asztalához. Szerencsénkre rátalálunk egy nagyobb asztalra, ahol csak egy idősebb, ám de igen tehetősnek látszó házaspár üldögél.

- Elnézést szabad ez a hely? - kérdezem meg udvariasan amint oda lépünk.

- Oh, maga francia? Milyen bájos.  - válaszol vissza anyanyelvemen a hölgy. Ekkor döbbenek rá, hogy megfelejtkeztem arról, hogy itt az emberek olaszul beszélnek. Ám megörültem, hogy a hölgy kivételesen pont beszéli a nyelvemet.  

- Nos, igen! - válaszolok.

- Jómagam is beszélek franciául. Tudja kedvesem, a férjem francia is származású. 

- Örömmel látjuk az asztalunknál hölgyeim! - szólal meg ezentúl a mellette ülő őszülő úriember.

- Hálásan köszönjük! - válaszol Jemma , majd helyet foglalunk mellettük.

- Ő itt a férjem Eliott Montes. - mutatja be az elegáns urat aki ránézésre az ötvenes éveit taposhatja. - Engem pedig szólítsatok csak Paolina-nak. Szabad megkérdeznem a neveteket? - néz ránk jókedvűen. Egészen lenyűgöző milyen őszinte kedvesség van az arcára írva és roppant rokonszenves.
- Adélie Le Roux! - nyújtom kezem egy őszinte mosoly kíséretében. - Ő pedig a barátnőm Jemma Costa.
- Akkor te olasz vagy. - jelenti ki némi bizonytalansággal.
- Igen. Így van. -bólint Jemma. Könnyedén elcsevegünk egymással az előétel alatt. Paolina igazán elbűvölő személyiség. Bár említése szerint már két felnőtt fia van és büszke nagymama, rendkívül jól néz ki és látszik, hogy sokat ad magára. Az, hogy igen tehetős már eső ránézésre feltűnt, így nem igazán lep meg a hír, hogy a sógora ennek a nagyszabású rendezvénynek a szervezője. Éppen a főfogás tálalják, amikor egy nagyobb társaság  érkezik az asztalunkhoz, akiket Paolina és Eliott szokatlanul meleg köszöntéssel fogad. A társaság tagjai között felismerem a megnyitón beszédet mondó urat, így rájövök, hogy ők bizonyára mind Paolina rokonai lehetnek. Miután mind helyet foglalnak az asztalnál csöndesen meghúzódunk a társaság mellett és hagyjuk, hogy  megosszák egymással ezeket a perceket.
- Nos hölgyek. - fordul oda hozzánk Paolina a vacsora végén. - Az est folyamán szeretnélek titeket bemutatni a családomnak. És örülnék, ha az aukción mellettünk foglalnának helyet. - érinti meg karomat finoman és egy apró mosolyt küld fém.
- Örömmel csatlakozunk! - ígérem meg. Majd felállunk az asztaltól és vissza térünk a lakosztályunkba. 
Az aukcióra készülődve, azon töprengtem, hogy milyen lesz megismerni Paolina rokonait. Így elnézve őket, olyan családnak tűnnek akiket mindenki irigyelhet. Nem feltétlenül a gazdagságuk miatt, hanem a nagy összetartásért és szeretetért amit az asztalnál tapasztalhattunk közöttük. Én is mindig ilyenről álmodtam. Érdeklődéssel vártam, hogy megismerhessem valamennyiüket.

Belépve az aukciónak kijelölt helyiségbe egy hatalmas teremben találom magam, tele elegánsan öltözött emberekkel. Ösztönösen igazítom meg magamon a finom szabású selyem ruhámat, ami remekül illik ehhez az alkalomhoz. Erre a ruhára még Párizsban találtam rá és azonnal beleszerettem. Elvarázsolt a könnyedsége és az apró ezüst minta a halvány ekrü színű alapon. Ehhez kiegészítőként vörös rúzst és körömlakkot használtam, némi parfümöt és egy pár hozzá illő magassarkút. Jemma pedig egy fekete fehér ruhában pompázott mellettem.
- Jó estét Kedveseim!- lép hozzánk az ellenállhatatlanul kedves mosolyával Paolina és úgy köszönt minket mint ha már ezer éve ismernénk egymást. Egy hozzá hasonló nővel sem találkoztam még. Igazán megkedveltem. 
- Szeretném nektek bemutatni a családomat. - mondja, majd oldalra lép, hogy teret adjon a mögötte álló kisebb társaságnak. A vacsoránál megjelent személyek közül most csak a fiatalabbak voltak jelen.
- Gyerekek, szeretném ha megismernétek ezt a két ifjú hölgyet. - kezdte. - Ő itt Adélie Le Roux és barátnője Jemma Costa. - mutat be minket.
- Örvendek hölgyeim! Danielle Ugo Montello, Paolina unokaöccse vagyok. - mutatkozik be először jókedvűen az a rendkívül sármos és elegánsan öltözött férfi aki már a vacsoránál is azonnal feltűnt nekem. 
- Én pedig Piero Montes vagyok, Paolina fia.- köszönt kézfogással egy nagyon kedves arcú körülbelül a harmincas éveiben járó férfi. - Ő pedig itt a feleségem, Noelia. - mutat be nekünk egy gyönyörű, hosszú vörös hajú nőt, aki büszkén mosolyog férje mellett. Noelia mellett egy magas feltűnően kék szemű férfi állt, aki Paolina rosszalló pillantásai ellenére sem szólat meg. 
- És ő pedig az Öcsém, Riccardo Montes - siet anyja segítségére Piero, majd öccsére néz, aki egy semmit mondó biccentéssel reagál. Viselkedésére nem találtam magyarázatot és bár kellemetlenül érintett, de nem hagyta, hogy  ez elvegye a kedvem. A bemutatkozás két másik férfival folytatódott és egy hölggyel, akik a család barátaiként voltak jelen. Ezt követően, szóba került a rendezvény, terem nagysága, a résztvevők száma, majd rövidesen megkezdődött az aukció, amin az ígéretemet betartva, Paolina mellett foglaltam helyet.
Nagyszerű érzés töltött el látni mennyi ember hajlandó sok pénzt áldozni régi festményekért, értékes ékszerekért és egyéb antik értékekért, hogy ezzel segítsenek néhány beteg és árva gyermek életén. Én is vettem néhány egészen szép festményt és egy gyönyörű nyakéket, ami különböző drágakövekkel van díszítve. Hálával tölt el, hogy részese lehetek ennek a rendezvénynek.
- Milyen nagyszerű volt! - tapsol örömében Paolina.
- Valóban az volt! - értek egyet. - Ön látogatott már meg ilyen gyerekeket? - érdeklődöm.
- Igen Kedvesem! Amíg az egészségem engedte, volt szerencsém egy alapítványnál dolgoznom, ahol rengeteg árvaságra jutott, beteg és szegény gyermeknek nyújtottunk támogatást. - fejezi be, ám most elmarad a szokásos mosoly és helyette arcán komoly és fájdalmas vonások jelennek meg. Ekkor megláttam benne azt a hölgyet akinek hatalmas szíve van, aki boldogságát mások megsegítésében találta meg. Ez még nagyobb tisztelet váltott ki bennem iránta. 
- Ez csodálatos dolog! - érintem meg selymes karját és lenyűgözve mosolygok rá.
- Látom ezt őszintén is gondolod! - mondja miközben szemében valamiféle fény jelenik meg.
- Nagyon is! Szerintem ez a legcsodásabb dolog a világon. Másokért odaszeníteni az életünket. Ez mindet megér! - döbbenek meg a saját magam lelkesedéséért.
- Hát bizony mindent! Én az egészségemet is feláldoztam volna, de a fiaimért feladtam. - sóhajt, amelyből rengeteg fájdalom tör felszínre. Igazán megrendítő volt így látni. Érdekelt volna milyen betegségről van szó, de nem akartam még jobban befurakodni az életébe. Inkább hálás vagyok, hogy ilyen mértékben megajándékozott őszinteségével és bizalmával.
- Na de felesleges múlton rágódni! Mond csak te mivel foglalkozol? - vált témát.
- Hát én ... - kezdek bele, ám ekkor hirtelen valaki félbeszakít.
- Anya, neked nem szabad ennyire megerőltetned magad! - terem hirtelen mellettem Riccardo Montes, és ügyet se vetve, arra hogy illetlenül belevágott szavamba, tovább folytatja: 
- Az értelmetlen csevegés helyett, jobban tennéd ha lepihennél! - mondta, majd fagyos pillantást küldött felém. Kijelentésére, csak Paolina iránt érzett tiszteletemből, nem vágtam vissza. Erőt véve magamon nem adtam meg neki az örömöt, hogy megbántva lásson.
- Nahát Riccardo! Hogy mondhatsz ilyet? - Paolina döbbent arccal nézett fiára.
- A fiának igaza van! Az egészsége érdekében valóban jót tenne Önnek a pihenés! - válaszoltam, majd mosolyt erőltetve az arcomra jó éjszakát kívántam és kerülve a férfi tekintetét távoztam. Mivel Jemmát sehol sem láttam, gondolva, hogy már visszavonult a lakosztályba, magam is követtem.  Megtiltottam magamnak, hogy a történtek elvegyék a jókedvemet, és elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy egy faragatlan férfi miatt esetleg kerüljem Paolinát.

Másnap korán keltünk, hogy ne késsük le a svédasztalos reggelit. Később Jemmával lementünk a tengerpartra és megfürödtünk a csodás tengerben. Hosszasan mesélt családjáról és gyermek kori kirándulásaik emlékeiről, de amikor ez enyéimről kérdezett, lefagyott a mosoly az arcomról. 
- Mivel édesanyámat születésemkor elveszítettem és apám, hogy fájdalomtól menekülve folyton csak dolgozott, így nagyon keveset voltunk együtt. Kirándulgatni szinte sosem jártunk. 
- És a bátyád? - kérdezte óvatosan.  Alex-re gondolva összeszorult a szívem.
- Régebben Ő volt a legjobb barátom. Csak mi voltunk egymásnak. Sokat nevettünk. Mindig tudta mivel kell felvidítani és folyton vigyázott rám. Apa és a barátom, Bryan halála után - fájón ejtetettem ki a nevüket - elhidegült tőlem, és hasonlóan Apánkhoz Ő is a munkájába menekült bánata elől, így csak nagyon ritkán látom. - fejeztem be, mire könnyek gyűltek a szemebe.
- Úgy sajnálom! Rettentően nehéz lehetett! - nézett rám könnyes tekintettel Jemma, és vigasztalóan átölelt. Arról, hogy talán joggal kaptam ilyen sorsot, apám és felmenői mocskos üzletei miatt, szégyelltem beszélni. Azon gondolkoztam, hogy lesz e valaha olyan ember a családtagjaimon kívül, akivel teljesen őszinte tudok majd lenni, és mindenek ellenére értékelni és szeretni fog?