Hűvös társaság

Kedves látogatók!

Örömmel hoztam nektek ezt a részt és bár tudom elég rövid, hiszen még csak az elején járunk, ahol nincs sok esemény, de azért remélem tetszeni fog. Ígérem, hamarosan hosszabb részeket is fogok hozni, de addig is jó olvasgatást!

                                                                                                                                                 Bianka

Zene

A tükör előtt ülve fésülöm fényesre aranyló hajamat, miközben csendesen méregetem arcom vonásait. Kétségtelenül édesanyámra hasonlítok, legalábbis a fényképek alapján. De akik ismerték azt mondják, hogy a belső tulajdonságaim is hozzá hasonlítanak leginkább. Édesanyám olasz származású és szülei oldalalán egy Genova melletti hatalmas Hotel paradicsom örököseként nevelkedett fel. Egy véletlen folytán találkoztak apámmal amikor Párizsban utazgatott és az a  találkozás végzetesnek bizonyult.

Apámért képes volt lemondani az örökségéről és otthagyni Olaszországot. Bár kevés időt tölthettem életem során a nagyszüleimmel de imádtam velük lenni és Toszkána teljesen elvarázsolt. Valahogy sosem éreztem otthonomnak Franciaországot. Viszont nekem nem volt más választásom , ez lett az otthonom és itt kellett berendeznem az életem. Igazságtalannak tarom, hogy az élet elvette tőlem a szüleimet, szerelmemet és lassan a bátyám is teljesen elhidegül tőlem. Igazi barátaim nem is nagyon voltak soha, mivel apa mindig is féltett az emberektől. Így most már csak Nate bácsi, Patricie néni és Leonie maradt a munkám mellett,  és ezek éltetnek engem.

Gondolataimat a csengő hangja szakítja félbe. Izgatottan teszem le a fésűt, majd megállva a tükör előtt utoljára megigazítom magamon a ruhám aztán elhagyom a szobát. Amint kilépek örömteli hangok szűrődnek fel a hall-ból az emeltre. Leonie harsány örömteli hangja tölti be a házat amin Alexet üdvözli. Izgatottan sétálok le a lépcsőn még végre meglátom Őt. Éppen Leonie öleléséből próbál kibontakozni, amikor észrevesz. Tekintete komor, de amint rámosolygok halványan ő is viszonozza azt. Sietve szelem át a köztünk lévő távolságot, majd végre átölelem. Boldogan szívom magamba a már jól megszokott férfias parfümének és a dohány kereszteződésének kellemes illatát. 
- Hiányoztál! - suttogom örömömben hosszas ölelése után.  Hol voltál ilyen sokáig? - emelem rá aggódó tekintetem.
- Nagyon lefogytál!  - szegezi nekem, ezzel kitérve a kérdésem elől. 
- Adélie, majd később beszélgettek. Most gyertek mert kihűl a vacsora. - karol át Patricie néni majd az asztalhoz kísér minket. Az asztalnál mindenki vidáman társalog és jó étvággyal falatoznak. Én csak csöndesen figyelek és éppen, hogy csak eszegetek. Elszoktam a nagy evéstől és ahogy azt Alex is megjegyezte, lefogytam, bár sosem voltam kövér. De jó látni, hogy a bátyámnak viszont jó az étvágya és egészséges. Vacsora alatt, ahogy az lenni szokott rengeteg téma feljön, de általában én mindig csak hallgatok és sokszor oda sem figyelek. De nem azért, mert nem szeretnék bekapcsolódni a családi beszélgetésbe, csak egyszerűen más az érdeklődési köröm és sokszor nem érdekelnek azok a felszínes dolgok. És bár most is csak hallgattam, viszont minden figyelmem rájuk összpontosítottam, hiszen mindennél többet szerettem volna tudni, hogy mit csinált a bátyám amíg távol volt. Már megszoktam, hogy nem előttem beszélik meg az üzleti dolgaikat, de megtanultam a kis információkból leszűrni a lényeget. Viszont azt hiszem, Alex sajnos ezennel túl messzire ment. Nehezen tudom elhinni, hogy képes volt embert ölni, amellett a sok törvénytelenség mellett miket nap mint nap megtesz. Tudom, hogy amúgy jóember és nem tenne ilyesmit, de túl nagy hatással volt rá apám és most a nagybátyám is. A tudat, hogy milyen élet mellett döntött elszomorít és megrémiszt. Nem akarom elveszíteni. 
- Te nem mész velük bulizni Adélie? - ér váratlanul Nate bácsi kérdése, majd tudatosul bennem, hogy már megint elkalandoztam. 
- Nem, én nem megyek! - jelentem ki magabiztosan.
- Pedig rád férne egy kis bulizás, kicsim! - próbál győzködni szelíden Patricie, de én már döntöttem.
A desszert után Leonie-ék visszavonulnak készülődni, még a többiek átvonulnak a nappaliba, így újra egyedül maradok. Csöndesen átlapozgatok egy magazint, majd elkészítek két bögre ír-kávét a konyhában. Kis hezitálás után végül bekopogok vele Alex szobájába.
- Bejöhetek? - nyitok be félve hozzá.
- Persze! Gyere csak! - hallom hangját a szoba mélyéről. Beljebb merészkedve látom, amint éppen a gallérját igazgatja. A tükörből figyel egészen addig amíg mögé nem érek, majd egész testével felém fordul.
- Gondoltam jól esne egy meleg ital. - nyújtom át neki az egyik bögrét.
- Ez ír-kávé? - kérdezi. Hangjából lehetetlen megállapítani, vajon örül e neki vagy sem. 
- Aham! - mosolygok és közben belekortyolok az enyémbe.
- Az idejét sem tudom mikor ittam már ilyet. - mondja majd belekóstol.
- Pedig régen a kedvenced volt.
- Tudom! - válaszolja egyhangúan, majd az ablakhoz sétál és mereven bámulja a kinti világot.
- De sok minden megváltozott azóta Adélie. - folytatja kis gondolkozás után keserűen, majd csendesen hozzáteszi: - Ahogy te is. 
Testem megfeszül, és képtelen vagyok ülve maradni. Azonnal felpattanok és tüstént mellette termek.
- Szerinted  én nem tudom, hogy minden más lett? Persze, hogy megváltoztam! De te is!- emelem fel hangom, és ezzel elérem, hogy tekintetét rám emelje. De nem szól egy szót sem.  
- Utálom ezt az egészet! Minden rájuk emlékeztet. Annyira hiányoznak! - folytatom, de hangom a végére elcsuklik és testem belülről remegni kezd a feltörni készülő sírástól, de nem hagyom magam. Esős maradok és mindent megteszek, hogy ez is látszódjon kívülről. Viszont, ismét rá kellett jönnöm, hogy Alex túl jól ismer már, ahhoz hogy ilyesmit elrejtsek előtte.
- Gyere ide! - szorít magához. - Tudom, hogy nehéz. De tovább kell lépni. Nem hagyhatod, hogy ennyire eluralkodjon rajtad a fájdalom. - hangja egyszerre volt utasító és vigasztaló. Könnyeim akaratlanul gördültek le arcomon, miközben harcoltam ellenük. Lenyűgözött, hogy mennyire erős. És bár Ő a kelleténél jobban ellene áll az érzelmeknek, viszont tudtam, hogy igaza van velem kapcsolatban. De egyedül képtelen voltam a változásra.

Másnap a szokásos módon sietve készülök el, majd a konyhába veszem az irányt. 
A ház szokatlanul csöndes ma reggel. Bizonyára későn kerültek haza  Leonie-ék és még alszanak. Így hát egy gyors reggeli után már indulok is dolgozni. Beszállva a már jól ismert fekete, kívülről sötétített üvegű autóba a nagybátyám mellett foglalok helyet. Mindig ő visz mindenhová, hiszen így azt gondolja biztonságban vagyok. Én pedig hálás vagyok, hogy ennyire óv engem, ahogy azt apám tette. Csöndesen nézem az utat, amint a városon kívül eső kis nyugodt környezetből haladunk Párizs lüktető városába. Az Elle magazin szerkesztősége a város legforgalmasabb részében található, így hát egy órába is bele kerül eljutni oda. Míg otthon megöl az unalom, a városban ki sem látszom a feladataim közül. Furcsa ez az ellentét, de már megszoktam és szeretem amit csinálok. A kapcsolatom az ott dolgozó emberekkel nem több mint munkatársi viszony. Sosem voltam az a barátkozós fajta, és nem is tehettem volna meg, hiszen a családom háttere miatt nem kerülhettem senkivel sem szoros barátságba. Az emberek csak azt tudják, hogy a családunknak egy jól menő autókereskedő vállalkozása van. De azt csak mi tudjuk, hogy valójában ez csak egy fedő munka.  A családunk régóta  alvilági kereskedelemmel foglalkozik és ezt a vállalkozást is csak lopott és illegális úton megszerzett pénzből építettük fel. Bár soha nem mondtam senkinek, de a lelkem mélyén mindig is szégyellettem, hogy a családom ilyen úton vállt vagyonossá. Velük ellentétben igyekszem normális munkával sikereket elérni. És ha más már nem is, de ez örömmel tölti be a szívem, hogy sikerül. 

Prológus

Kedves látogatók!
Izgatottan nyitottam meg az új blogomat. Remélem sikerül elnyerni a tetszéseteket.Kérlek jelezzétek véleményeiteket. Jó olvasgatást!

                                                                                                                                            Bianka

Zene

Számtalanszor elgondolkoztam már azon, hogy mi értelme van az életemnek. Kislányként a sok szép ruha és a színes játékok jelentettek nekem mindent, aztán ahogy értem változtak a fontossági sorrendek. Amióta az eszemet tudom Párizsban élek apámmal és egyetlen bátyámmal. Anyukám meghalt miután megszülettem, ezért sosem volt lehetőségem megismerni. Édesapám szerint nagyon hasonlítok rá és mindig anyára emlékeztetem, ezért különösen megpróbált megóvni mindentől. Bár a családom a felső tízezer közé sorolhatja magát, de ha másban nem abban biztos vagyok, hogy nem a pénz okoz elégedettséget az életben. Rájöttem, hogy minden ember a boldogságért küzd. Abban hittem, hogy ez a boldogság legfőképpen akkor fog kiteljesedni bennem, ha felnőtt leszek és a saját kezembe veszem a sorsom. A tökéletes munkában képzeltem magam boldognak és amit az élet adott családot, szerelmet, mind azt csak mellékesnek gondoltam. Tinédzserként rengeteget álmodoztam arról, hogy az Elle magazin szerkesztőségében fogok dolgozni. Kemény tanulás és a némi protekció által ez 23 éves koromra meg is valósulhatott és ez a munka az életem részévé vált, amihez foggal körömmel ragaszkodtam. Akkor egy darabig úgy tűnt megtaláltam a boldogságom és teljesnek éreztem magam. Élveztem a dinamikus életem és a fiatalságomat. De a hétköznapok rohanó világában csak lassan tudatosult bennem, hogy becsaptam magam. Így hát Huszonöt éves koromra eljutottam odáig, hogy minél jobban szeretném annál messzebbre kerülök a boldogságtól, és még azokat is elveszítettem akik talán ahhoz vezetettek volna. S hogy őszinte legyek, belefáradtam a keresésbe.

Egy novemberi délután szokásomhoz híven, magányosan üldögélek a csöndes könyvtárszobában, egy bögre forró tea társaságában. Jól esik elvonulni egy fárasztó munkanap után és a kedvenc könyveimet olvasgatni. 
- Adélie! - kapom fel fejem nevem hallatán és tekintettem az ajtóban álldogáló mosolygós unokahúgomra emeltem. 
- Mit szeretnél Leonie? - kérdezem kíváncsian tőle.
- Ma este jön haza Alex. Gondoltam szólok. - mondja vidáman.
- Alex hazajön? És meddig marad? - csukom be izgatottan a könyvet, majd minden figyelmemet a válaszára összpontosítom.
- Jaj! Tudod, hogy nem lehet kiszámítani a bátyádat! Ja és azt mondta vacsi után elvisz minket bulizni! - kacsint felém játékosan.
- Én nem megyek! - mondom kedvtelenül, majd újra kinyitom a könyvet és olvasni kezdek.- Kérlek Adélie! Nem kuksolhatsz életed végéig idebent!
- De nincs kedvem! - válaszolok. Majd újra a könyvemre összpontosítok, egészen addig még egy erős mozdulattal Leonie ki nem veszi a kezemből.
- Nem teheted ezt magaddal! - jelenti ki, majd helyet foglalt mellettem a kanapén és karcsú ujjaival az enyémhez nyúlt. 
- Tudom, hogy apukád és Bryan halála megvisel. De négy év telt el azóta és nem hagyhatod, hogy ez felemésszen! Te még fiatal vagy és élvezned kéne az életed! És mi pedig itt vagyunk neked! - ölel magához.
- Tudom! És nagyon hálás vagyok, hogy Nate bácsi és ti magatokhoz fogadtatok! És nagyon jól elvagyok én így! Miattam ne aggódj! - hangzik erőteljes válaszom, de belül csöppet sem értek egyet magammal.
Hagyom, hogy unokahúgom nyugodtan távozzon, majd ahogy kilép, egy apró sóhaj törik fel belőlem és vele együtt a keserű emlékek áradata.Nagyon fáj a tudat, hogy elveszítettem apámat. Még jobban fájt, hogy soha sem tudtam hozzá olyan közel kerülni, és már lehetőségem sem lesz. 
Összeszorul a szívem, amikor arra gyászos októberi napra gondolok, amikor egyszerre veszítettem el az apámat és a kedvesemet. Késve érkeztünk a helyszínre és már csak az összetört kocsikat találtuk, és apám holt testét. Brayen Leclair, a másik kocsi sofőrje súlyos sérüléseket szenvedett és az orvosok hiába próbáltá nem tudták megmenteni, így a szerelmemet is elvesztettem. Máig nem hiszem el, hogy ez megtörténhetett. Talán a sors így bűntette őket tetteikért? 
Minkét família évtizedek óta bűnözésből él és illegális dolgokkal foglalkozik. Ezért nem is vagyok büszke a családomra, de attól még szeretem őket. Az ember nem választhatja meg a családját. De amit kapott azt becsülje meg és tisztelje azt! A sors fintora, hogy pont egy olyan család fiú tagjába szerettem bele, aki szintén törvénytelen dolgokkal szerezte meg vagyonát. Bár apám ellenezte a kapcsolatunkat, mert Ő mindig is tiltotta, hogy a Leclair famíliával szóba álljunk. Az efféle ügyekbe sosem avattak be, de arra sikerült rájönnöm, hogy évekkel ezelőtt a Le Roux és a Leclair család szövetségesek voltak. De aztán valaki tőlük titkos információkat adott ki rólunk a rendőrségnek, ami miatt néhány személy a felmenőim közül börtönbe jutott. Persze ezt Bryan családja tagadja, és azóta mind két család megállás nélkül azon mesterkednek, hogy hogyan tehetnének keresztbe egymásnak. A tragikus baleset óta, ez az ellenségeskedés megszűnt és talán belátták, hogy túl messzire mentek. 
Kétségbeesettem próbálom magamba fojtani a sírást, ahogy szoktam ha a fájó emlékekre gondolok és erős maradni. Legalább ma legyek vidámabb, hiszen Alex hazajön! Ritka alkalom ez, hogy láthatom. Apa halála után és Ő vette át az alvilági ügyeit és csak nagyon ritkán látom. Nyilván Ő így próbálja feldolgozni a múltat. A kapcsolatunk kissé meghidegült egymás felé és ha közeledni is próbálok azt elutasítja. Rettentő érzés ez, hogy elhidegült tőlem. Neki is nagyon fáj ami történt, hiszen nem csak az Apját veszítette el hanem az egyik legjobb barátját, Bryant, akiről csak én tudtam. 
A lecsorduló könnyeket az arcomról letörlöm és összecsukva a könyvet felállok, majd szépen visszateszem a polcra. Majd csöndesen elhagyom a könyvtárszobát és határozott léptekkel haladok nagybácsim hatalmas házának vízhangzó termeiben. Feltűnésmentesen elérek a kis lakosztályomhoz, ahol elég sok időt töltöttem azzal, hogy elkészüljek a vacsorához, és a megfelelő külsővel fogadhassam hónapok óta nem látott bátyám.