Hűvös társaság

Kedves látogatók!

Örömmel hoztam nektek ezt a részt és bár tudom elég rövid, hiszen még csak az elején járunk, ahol nincs sok esemény, de azért remélem tetszeni fog. Ígérem, hamarosan hosszabb részeket is fogok hozni, de addig is jó olvasgatást!

                                                                                                                                                 Bianka

Zene

A tükör előtt ülve fésülöm fényesre aranyló hajamat, miközben csendesen méregetem arcom vonásait. Kétségtelenül édesanyámra hasonlítok, legalábbis a fényképek alapján. De akik ismerték azt mondják, hogy a belső tulajdonságaim is hozzá hasonlítanak leginkább. Édesanyám olasz származású és szülei oldalalán egy Genova melletti hatalmas Hotel paradicsom örököseként nevelkedett fel. Egy véletlen folytán találkoztak apámmal amikor Párizsban utazgatott és az a  találkozás végzetesnek bizonyult.

Apámért képes volt lemondani az örökségéről és otthagyni Olaszországot. Bár kevés időt tölthettem életem során a nagyszüleimmel de imádtam velük lenni és Toszkána teljesen elvarázsolt. Valahogy sosem éreztem otthonomnak Franciaországot. Viszont nekem nem volt más választásom , ez lett az otthonom és itt kellett berendeznem az életem. Igazságtalannak tarom, hogy az élet elvette tőlem a szüleimet, szerelmemet és lassan a bátyám is teljesen elhidegül tőlem. Igazi barátaim nem is nagyon voltak soha, mivel apa mindig is féltett az emberektől. Így most már csak Nate bácsi, Patricie néni és Leonie maradt a munkám mellett,  és ezek éltetnek engem.

Gondolataimat a csengő hangja szakítja félbe. Izgatottan teszem le a fésűt, majd megállva a tükör előtt utoljára megigazítom magamon a ruhám aztán elhagyom a szobát. Amint kilépek örömteli hangok szűrődnek fel a hall-ból az emeltre. Leonie harsány örömteli hangja tölti be a házat amin Alexet üdvözli. Izgatottan sétálok le a lépcsőn még végre meglátom Őt. Éppen Leonie öleléséből próbál kibontakozni, amikor észrevesz. Tekintete komor, de amint rámosolygok halványan ő is viszonozza azt. Sietve szelem át a köztünk lévő távolságot, majd végre átölelem. Boldogan szívom magamba a már jól megszokott férfias parfümének és a dohány kereszteződésének kellemes illatát. 
- Hiányoztál! - suttogom örömömben hosszas ölelése után.  Hol voltál ilyen sokáig? - emelem rá aggódó tekintetem.
- Nagyon lefogytál!  - szegezi nekem, ezzel kitérve a kérdésem elől. 
- Adélie, majd később beszélgettek. Most gyertek mert kihűl a vacsora. - karol át Patricie néni majd az asztalhoz kísér minket. Az asztalnál mindenki vidáman társalog és jó étvággyal falatoznak. Én csak csöndesen figyelek és éppen, hogy csak eszegetek. Elszoktam a nagy evéstől és ahogy azt Alex is megjegyezte, lefogytam, bár sosem voltam kövér. De jó látni, hogy a bátyámnak viszont jó az étvágya és egészséges. Vacsora alatt, ahogy az lenni szokott rengeteg téma feljön, de általában én mindig csak hallgatok és sokszor oda sem figyelek. De nem azért, mert nem szeretnék bekapcsolódni a családi beszélgetésbe, csak egyszerűen más az érdeklődési köröm és sokszor nem érdekelnek azok a felszínes dolgok. És bár most is csak hallgattam, viszont minden figyelmem rájuk összpontosítottam, hiszen mindennél többet szerettem volna tudni, hogy mit csinált a bátyám amíg távol volt. Már megszoktam, hogy nem előttem beszélik meg az üzleti dolgaikat, de megtanultam a kis információkból leszűrni a lényeget. Viszont azt hiszem, Alex sajnos ezennel túl messzire ment. Nehezen tudom elhinni, hogy képes volt embert ölni, amellett a sok törvénytelenség mellett miket nap mint nap megtesz. Tudom, hogy amúgy jóember és nem tenne ilyesmit, de túl nagy hatással volt rá apám és most a nagybátyám is. A tudat, hogy milyen élet mellett döntött elszomorít és megrémiszt. Nem akarom elveszíteni. 
- Te nem mész velük bulizni Adélie? - ér váratlanul Nate bácsi kérdése, majd tudatosul bennem, hogy már megint elkalandoztam. 
- Nem, én nem megyek! - jelentem ki magabiztosan.
- Pedig rád férne egy kis bulizás, kicsim! - próbál győzködni szelíden Patricie, de én már döntöttem.
A desszert után Leonie-ék visszavonulnak készülődni, még a többiek átvonulnak a nappaliba, így újra egyedül maradok. Csöndesen átlapozgatok egy magazint, majd elkészítek két bögre ír-kávét a konyhában. Kis hezitálás után végül bekopogok vele Alex szobájába.
- Bejöhetek? - nyitok be félve hozzá.
- Persze! Gyere csak! - hallom hangját a szoba mélyéről. Beljebb merészkedve látom, amint éppen a gallérját igazgatja. A tükörből figyel egészen addig amíg mögé nem érek, majd egész testével felém fordul.
- Gondoltam jól esne egy meleg ital. - nyújtom át neki az egyik bögrét.
- Ez ír-kávé? - kérdezi. Hangjából lehetetlen megállapítani, vajon örül e neki vagy sem. 
- Aham! - mosolygok és közben belekortyolok az enyémbe.
- Az idejét sem tudom mikor ittam már ilyet. - mondja majd belekóstol.
- Pedig régen a kedvenced volt.
- Tudom! - válaszolja egyhangúan, majd az ablakhoz sétál és mereven bámulja a kinti világot.
- De sok minden megváltozott azóta Adélie. - folytatja kis gondolkozás után keserűen, majd csendesen hozzáteszi: - Ahogy te is. 
Testem megfeszül, és képtelen vagyok ülve maradni. Azonnal felpattanok és tüstént mellette termek.
- Szerinted  én nem tudom, hogy minden más lett? Persze, hogy megváltoztam! De te is!- emelem fel hangom, és ezzel elérem, hogy tekintetét rám emelje. De nem szól egy szót sem.  
- Utálom ezt az egészet! Minden rájuk emlékeztet. Annyira hiányoznak! - folytatom, de hangom a végére elcsuklik és testem belülről remegni kezd a feltörni készülő sírástól, de nem hagyom magam. Esős maradok és mindent megteszek, hogy ez is látszódjon kívülről. Viszont, ismét rá kellett jönnöm, hogy Alex túl jól ismer már, ahhoz hogy ilyesmit elrejtsek előtte.
- Gyere ide! - szorít magához. - Tudom, hogy nehéz. De tovább kell lépni. Nem hagyhatod, hogy ennyire eluralkodjon rajtad a fájdalom. - hangja egyszerre volt utasító és vigasztaló. Könnyeim akaratlanul gördültek le arcomon, miközben harcoltam ellenük. Lenyűgözött, hogy mennyire erős. És bár Ő a kelleténél jobban ellene áll az érzelmeknek, viszont tudtam, hogy igaza van velem kapcsolatban. De egyedül képtelen voltam a változásra.

Másnap a szokásos módon sietve készülök el, majd a konyhába veszem az irányt. 
A ház szokatlanul csöndes ma reggel. Bizonyára későn kerültek haza  Leonie-ék és még alszanak. Így hát egy gyors reggeli után már indulok is dolgozni. Beszállva a már jól ismert fekete, kívülről sötétített üvegű autóba a nagybátyám mellett foglalok helyet. Mindig ő visz mindenhová, hiszen így azt gondolja biztonságban vagyok. Én pedig hálás vagyok, hogy ennyire óv engem, ahogy azt apám tette. Csöndesen nézem az utat, amint a városon kívül eső kis nyugodt környezetből haladunk Párizs lüktető városába. Az Elle magazin szerkesztősége a város legforgalmasabb részében található, így hát egy órába is bele kerül eljutni oda. Míg otthon megöl az unalom, a városban ki sem látszom a feladataim közül. Furcsa ez az ellentét, de már megszoktam és szeretem amit csinálok. A kapcsolatom az ott dolgozó emberekkel nem több mint munkatársi viszony. Sosem voltam az a barátkozós fajta, és nem is tehettem volna meg, hiszen a családom háttere miatt nem kerülhettem senkivel sem szoros barátságba. Az emberek csak azt tudják, hogy a családunknak egy jól menő autókereskedő vállalkozása van. De azt csak mi tudjuk, hogy valójában ez csak egy fedő munka.  A családunk régóta  alvilági kereskedelemmel foglalkozik és ezt a vállalkozást is csak lopott és illegális úton megszerzett pénzből építettük fel. Bár soha nem mondtam senkinek, de a lelkem mélyén mindig is szégyellettem, hogy a családom ilyen úton vállt vagyonossá. Velük ellentétben igyekszem normális munkával sikereket elérni. És ha más már nem is, de ez örömmel tölti be a szívem, hogy sikerül.