Kedves Olvasók!
Tényleg nagyon szégyellem magam, hogy csak ilyen sokára tudtam újabb részt hozni és ennyire megvárattalak titeket. De reménykedem, hogy ez nem vette el a kedveteket, hogy továbbra is nyomon kövessétek a történetet. Bízom benne, hogy tetszeni fog nektek a mostani rész. Kellemes kikapcsolódást!
Bianka
Danielle lankadatlan kíváncsisággal, mintha csak egy múzeumba lenne járja körbe velem a birtokot, hagyva hogy egész nap én vezessem. Az est leszálltával, már csak egyetlen szoba marad, a kedvencem. Szándékosan hagytam utoljára nagyapám könyvtárszobáját, amely ekkortájt valóságos tündérországgá változik. Belépve az ajtón komor sötétségfogad minket. Hamar az ablakoz lépek, hogy elhúzzam a hatalmas függönyt, mely fátyolként takarta el a kinti világot. Hirtelen minden varázslatos lesz. A éljeli hold sugár fényárral borítja be a csöndes kis szobát, apró ezüstkereszteket szórva szét a levegőbe, mely megvilágítja az öreg könyves szekrények polcait, az ablaküveget és mindkettőnket. A látvány mindig megbabonáz. Lehunyva a szemem olyan mintha édesanyám lelke simogatna. Danielle elbűvölten tekint végig a kis helységen, míg megakad szeme a falon függő festmények egyikén.
- Ő bátyád?- mutat, egy szőke élettel teli fiút ábrázoló portréra, amit nagyapám becses ajándékként őrizget.
- Igen. Ő Alex Le Roux, az egyetlen testvérem. - hangomban szomorúság csendül fel.
- Mikor láttad?
- Három hónapja, de olyan mint ha egy év is eltelt volna azóta. - válaszolok, miközben kezemet nyakamhoz emelem, hogy ne lássa könnyekkel megtelt szemem.
- Hol van most? - érzem magamon kíváncsi tekintetét, majd nyugtalanság fog el.
- Messze...nagyon messze, valahol Los Angeles környékén. - válaszolok bizonytalanul.
- És mikor látod újra?
- Attól félek sokára.
- Nem törődik veled?
- Éppen ellenkezőleg... - hangom egy pillanatra megremeg - Így akar megóvni, hogy közben távol van tőlem. - A szobára mély, nyomasztó csend telepszik. Másodpercek telnek el, úgy hogy némán hallgatunk.
- Hasonlítasz rá! - jelenti ki gyorsan témát váltva. Elgondolkozva nézem a festményen lévő vidám, gondtalan fiatal arcot, ami Alex tinédzserkori alakját ábrázolja. Sokat változott. Tekintete sokkal komorabb és fáradtabb lett, ám alakja az idő során férfias, erős tárást nyert.
- Úgy gondolod? És miben? - tekintetem érdeklődve emelem fel rá.
- Többek közt ugyan olyan az áll vonalatok... itt - kezét óvatosan hozzáérinti arcomhoz és finoman végigvezeti ujjait államon, szívverésem felgyorsul és zavaromban csak késve felelek.
- Édesapánktól örököltük. - mutatok egy újabb képe, mely Őt ábrázolja. Tekintete rólam így apámra irányul, kezét pedig lazán visszacsúsztatja zsebébe.
Aznap éjjel az ágyamba feküdve újra és újra visszaemlékeztem erre a néhány pillanatra, amely akár máshogy is alakulhatott volna.
Fáradtan ülök gőzölgő italom mellett a csöndes kis konyhahelyiségben, melyet nagyszüleim gondosan a hotel legeldugottabb részében alakítottak ki, távol a vendégsereg zajától. Pontosan ezért is kedvelem annyira ezt a helyet, ez csak a miénk. Négy nap telt el hazaérkezésem óta, ami tagadhatatlanul csodálatosan telt, Danielle és nagyszüleim társaságában, ám furcsa módon mégis nyugtalanul érzem magam. Mint aki nem találja helyét a világban. Rettentően hiányzik Jemma, akiben igaz barátra leltem, ám anyukája ápolása után újra az egyetemre kell koncentrálnia és majd csak Isten tudja mikor látom újra. Aztán ott van Paolina, akinek állapota felől azóta nem tudunk egyebet, mióta eljöttünk a szállodából. Aggaszt mi van vele.
- Drágaságom, te már ébren vagy? - szeli át a csöndet egy döbbent női hang.
- Jó reggelt Nagyi! - mosolygok, majd kortyolok egyet a meleg folyadékból. Megáll mögöttem, majd puha karjait körém fonva átölel miközben egy puszit nyom fejem búbjára., ami jóleső érzéssel tölt el. Kislánykoromban köszöntött így reggelente.
- Csak nem ír kávé? - mosolyog miközben a gőzölgő bögre felé hajol és belélegzi illatát, ami boldog emlékeket ébreszt benne csak úgy mint bennem.
- De igen! Tölthetek? - kérdezem majd a kancsóért nyúlok, és kiszolgálom. Nagyokat kortyolunk, miközben tekintetét érzem magamon. Csöndben méreget.
- Adélie, drágám, megbántott valaki? - kérdezi kétségbeesettem, miközben a gyengéden a kezemért nyúl.
- Nem dehogy! Szó sincs ilyesmiről. - nézek bele kék szemeibe, ami az idők során elveszítette élénkségét. - Csak hát nyugtalanít a dolog, hogy mi lehet Paolina Montes-szel. - válaszolok egy aprót sóhajtva. - Tudod, akiről annyit meséltem.
- Tudom. - feleli, majd hosszan elgondolkozva így szól:
- Szerintem örülne neki ha meglátogatnád. Danielle biztosan szívesen elvisz téged és legalább kettesben lesztek egy kicsit. - játékosan kacsint egyet, majd elégedetten kortyol bele italába. Pillanatnyi zavaromat döbbent csönd követi. Jól hallottam amit mondott?
- Nagyi! Hiszen alig érkeztem haza. Nem bánnád ha máris itt hagynálak titeket? - kérdezem csodálkozva.
- Kicsikém! Természetesen boldoggá tennél ha itt maradnál, de most vagy fiatal és ezt ki kell használnod! Ráérsz majd még az öregeiddel lenni. - mosolyog, szeretete és megértése pedig végtelen hálával tölt el.
Egy hét telt el azóta, hogy hazajöttem, most ismét úton vagyok Daniellel, aki, természetesen szívesen vállalta magára a sofőröm szerepét, miután nénikéjét hazaengedték a kórházból. A hosszú és fárasztó utazás után, üdítő látványként tárult elém a hatalmas Montes kúria, távol a város zajától. A sötét égbolt apró csillagai világították meg az elegáns épületet és zöldellő parkját. Az ajtóban egy mosolygós hölgy fogad bennünket, aki valószínűleg a házvezető nő lehet, majd bekísér minket és hellyel kínál a társalgóban. A lakás tágas terei klasszikus eleganciát és kifinomultságot tükröznek, melyben főleg a bézs és homokszín dominál. Még így az ablakon beáramló holdfényben is csodálatos. A házvezetőnő szerint Paolina sajnos igen gyenge volt, így korábban lefeküdt aludni. Ezt hallva mindketten úgy döntöttünk, hogy a fárasztó utazás után hamarabb lepihenünk, majd elköszönve jó éjszakát kívánunk egymásnak, én pedig elindulok a házvezetőnő után, fel az emeletre. A szoba, amit Paolina jelölt ki számomra pompázatos. Miután magamra maradok, ellenállathatatlan vágy tört rám, hogy az ágyamra huppanjak. Amint testem a puha paplanba süpped szemeimre hirtelen ólomszerű súly nehezedik, majd nyomban el is nyom az álom.
- Kiasszony! - riadok fel e hang hallatán, melyet erőteljes kopogás kísér. Körülnézve a szobán, melyet az kora őszi nap sugarai reggelre még elbűvölőbbé varázsoltak, lassan összeáll a kép, hogy hol is vagyok valójában. Ekkor a hang újra megszólal az ajtó mögül.
- Kisasszony!
- Tessék? - reagálok végre.
- Bocsásson meg kérem, csak emlékeztetni akarom önt, hogy egy óra múlva reggeli az ebédlőben.
- Rendben! Köszönöm! - válaszolok, majd álmosan egy nagyot nyújtózok az ágyban, ekkor veszem észre, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el. Bizonyára nagyon fáradt lehettem. Magyarázom meg magamnak a dolgot, majd jót mosolyogva magamon, fürödni indulok és elkészülök a reggelihez.
Lenyűgözve sétálok végig a hosszú emeleti folyosón melynek végéhez érve egy hatalmas márványozott lépcsővel találkozok. Lesétálva rajta egy tágas térbe jutok, ahol Daniellebe botlok, amint telefonját nyomkodva ül egy kényelmes díványon.
- Jó reggelt! - mosolygok. Hangom hallatán meglepődve feltekint, majd sietve feláll, hogy viszonozza köszönésem.
- Jó reggelt, Adélie! Hogy aludtál? - kérdezi egy mosoly kíséretében, majd közelebb sétál, miközben telefonját zsebébe csúsztatja.
- Nagyon jól, Köszönöm! Remélem nem késtem sokat! - pillantok felé bocsánatkérően.
- Ellenkezőleg! Mindketten hamarabb érkeztünk, mint Rick, ami nagy szó! - jelenti ki büszkén nevetve, mire kikerekedik a szemem.
- Hogy? Riccardo itt van? - kérdezem az akartnál kétségbeesettebb hangnemben. A kellemetlen hír hallatán kiver a víz.
- Bármennyire is elkeserítően hangzik Adélie, de itt lakom. - érkezik a nyers válasz hátam mögül. Rémülten fordulok meg, majd megpillantom a lépcső tetején álló Riccardot, aki mint egy utolsó simításként megigazítja ingujját, majd lazán lesétálva hozzáteszi:
- Legalábbis még fel nem épül az új házam.
Hirtelen felbukkanása kínosan érint. Magamban átkozom a pillanatot, amikor megszólaltam. Ó bár ne mondtam volna semmit! Szégyenérzet és düh önt el, de ezt a legkevésbé sem akarom kimutatni.
- Elnézést, hogy megvárattalak titeket a reggelivel. Anyánál voltam és megkért, hogy tolmácsoljam bocsánatkérését amiért kihagyja a reggelit.
- Nincs étvágya? - kérdezi Danielle.
- Nincs. - érkezik a szűkszavú válasz, mely aggodalommal teli.
Az étkezőasztalon finomabbnál finomabb ételek sorakoztak, gusztusosan tálalva. Mindezek ellenére nem sok falat megy le a torkomon. Elment az étvágyam és szabadulni akartam egy személy jelenlététől, aki már az első találkozásunk során kinyilvánította ellenszenvét, mely hamarosan bennem is kölcsönössé vált. A hangulat fagyos, amit Danielle némiképp próbál oldani, ám kevés sikerrel jár. Befejezve végre a reggelit fellélegezve sétálok ki a helyiségből, ám Riccardo megakadályoz.
- Adélie! Édesanyám látni szeretne. - közli egyhangúan, de ez most csöppet sem tud elszomorítani.
- Örülök. - válaszolok egy őszinte mosollyal az arcomon. Ezt látva, valami szokatlan vonás jelenik meg a férfi arcán, ám nem érdekel annyira, hogy elgondolkozzak annak jelentésén. Most csak is az érdekel, hogy végre láthatom a számomra oly kedves asszonyt.
Riccardot követve, hamarosan Paolina szobájának ajtaja előtt találom magam, majd belépve rajta földbe gyökerezik a lábam. A hatalmas tágas szobában fülledt levegő és komor sötétség fogad. Döbbent csalódottság ül ki arcomra, amit az ágyban fekvő gyenge hölgyre pillantok, és fájdalom hasít végig bennem, a felismeréstől, hogy nyoma sincs annak az életvidám, erős asszonynak, akit korábban megismertem.
- Adélie drága! - köszönt mosolyogva, amint meglát és minden erejét összeszedve próbál felülni, ám sikertelenül. Mindketten segítségére sietünk és felültetjük. Még fia serényen az ablakhoz siet frisslevegőért, addig észrevétlenül letörlőm könnyeimet.
- El sem tudom, mondani mennyire hálás vagyok, hogy itt vagy! Sajnálom, hogy ilyen elkeserítő állapotban kell látnod.
- Paolina, kérem ne mondjon ilyet! - majd gyengéden megszorítom hideg kezét. - Boldog vagyok, hogy újra láthatom és vendégül fogadott! Csodálatos az otthona.
- Gondoltam, hogy neked is épp úgy fog tetszeni, ahogy nekem. - közli elégedetten majd fáradt arcát széles mosoly jelenik meg. - Láttad a kertet?
- Még nem volt hozzá szerencsém.
- Reméltem is! Majd magam mutatom meg! - lelkendezik.
- Eszedbe se jusson anyám! - jelenti ki Riccardo erőteljesen, aki mindvégig az ablaknál állva árgus szemmel figyeli minden egyes mozdulatomat, ezzel is nyomatékosítva felém bizalmatlanságát.
- Örömmel megnézem, amint felépül! - szólalok meg mielőtt az asszony reagálna. - Ám biztos vagyok benne, hogy egy kis friss levegő csak jót tenne önnek!
- Én pedig abban vagyok biztos, hogy nem használna anyámnak, ha idő előtt megerőltetné magát! - mondja ellentmondást nem tűrően, majd erőteljesen mellém lép.
- Nem látok abban semmi megerőltetőt, ha akár egy órácskát is, de kint ülhetne a friss levegőn, addig még süt a nap. - szállok szembe vele bátran, hogy megvédjem igazamat.
- Maga nem az ápolónője, hogy megmondja, mi lenne jó neki!
- Rendben. Akkor talán kérdezzük meg tőle. Hol van? - szegezem neki kérdésemet.
- Felmondott. - szólal meg kis szünet után.
- Valóban? Nos ezt meg tudom érteni! - jelentem ki gondolkozás nélkül. Szavaimat csönd követi és csak férfi arckifejezése láttán gondolok bele, hogy ezzel talán túlmentem a határon.
- Bocsásson meg Paolina, most jobb lesz a távozom! - fordulok a tanácstalanul hallgató néma asszony felé, aki tehetetlenül hallgatta végig a fia és köztem lévő szócsatát. Megviselt tekintetéét látva, szégyenkezve harapok bele alsó ajkamba, majd kiviharzok.
- Kiasszony! - riadok fel e hang hallatán, melyet erőteljes kopogás kísér. Körülnézve a szobán, melyet az kora őszi nap sugarai reggelre még elbűvölőbbé varázsoltak, lassan összeáll a kép, hogy hol is vagyok valójában. Ekkor a hang újra megszólal az ajtó mögül.
- Kisasszony! - Tessék? - reagálok végre.
- Bocsásson meg kérem, csak emlékeztetni akarom önt, hogy egy óra múlva reggeli az ebédlőben.
- Rendben! Köszönöm! - válaszolok, majd álmosan egy nagyot nyújtózok az ágyban, ekkor veszem észre, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el. Bizonyára nagyon fáradt lehettem. Magyarázom meg magamnak a dolgot, majd jót mosolyogva magamon, fürödni indulok és elkészülök a reggelihez.
Lenyűgözve sétálok végig a hosszú emeleti folyosón melynek végéhez érve egy hatalmas márványozott lépcsővel találkozok. Lesétálva rajta egy tágas térbe jutok, ahol Daniellebe botlok, amint telefonját nyomkodva ül egy kényelmes díványon.
- Jó reggelt! - mosolygok. Hangom hallatán meglepődve feltekint, majd sietve feláll, hogy viszonozza köszönésem.
- Jó reggelt, Adélie! Hogy aludtál? - kérdezi egy mosoly kíséretében, majd közelebb sétál, miközben telefonját zsebébe csúsztatja.
- Nagyon jól, Köszönöm! Remélem nem késtem sokat! - pillantok felé bocsánatkérően.
- Ellenkezőleg! Mindketten hamarabb érkeztünk, mint Rick, ami nagy szó! - jelenti ki büszkén nevetve, mire kikerekedik a szemem.
- Hogy? Riccardo itt van? - kérdezem az akartnál kétségbeesettebb hangnemben. A kellemetlen hír hallatán kiver a víz.
- Bármennyire is elkeserítően hangzik Adélie, de itt lakom. - érkezik a nyers válasz hátam mögül. Rémülten fordulok meg, majd megpillantom a lépcső tetején álló Riccardot, aki mint egy utolsó simításként megigazítja ingujját, majd lazán lesétálva hozzáteszi:
- Legalábbis még fel nem épül az új házam.
Hirtelen felbukkanása kínosan érint. Magamban átkozom a pillanatot, amikor megszólaltam. Ó bár ne mondtam volna semmit! Szégyenérzet és düh önt el, de ezt a legkevésbé sem akarom kimutatni.
- Elnézést, hogy megvárattalak titeket a reggelivel. Anyánál voltam és megkért, hogy tolmácsoljam bocsánatkérését amiért kihagyja a reggelit.
- Nincs étvágya? - kérdezi Danielle.
- Nincs. - érkezik a szűkszavú válasz, mely aggodalommal teli.
Az étkezőasztalon finomabbnál finomabb ételek sorakoztak, gusztusosan tálalva. Mindezek ellenére nem sok falat megy le a torkomon. Elment az étvágyam és szabadulni akartam egy személy jelenlététől, aki már az első találkozásunk során kinyilvánította ellenszenvét, mely hamarosan bennem is kölcsönössé vált. A hangulat fagyos, amit Danielle némiképp próbál oldani, ám kevés sikerrel jár. Befejezve végre a reggelit fellélegezve sétálok ki a helyiségből, ám Riccardo megakadályoz.
- Adélie! Édesanyám látni szeretne. - közli egyhangúan, de ez most csöppet sem tud elszomorítani.
- Örülök. - válaszolok egy őszinte mosollyal az arcomon. Ezt látva, valami szokatlan vonás jelenik meg a férfi arcán, ám nem érdekel annyira, hogy elgondolkozzak annak jelentésén. Most csak is az érdekel, hogy végre láthatom a számomra oly kedves asszonyt.
Riccardot követve, hamarosan Paolina szobájának ajtaja előtt találom magam, majd belépve rajta földbe gyökerezik a lábam. A hatalmas tágas szobában fülledt levegő és komor sötétség fogad. Döbbent csalódottság ül ki arcomra, amit az ágyban fekvő gyenge hölgyre pillantok, és fájdalom hasít végig bennem, a felismeréstől, hogy nyoma sincs annak az életvidám, erős asszonynak, akit korábban megismertem.
- Adélie drága! - köszönt mosolyogva, amint meglát és minden erejét összeszedve próbál felülni, ám sikertelenül. Mindketten segítségére sietünk és felültetjük. Még fia serényen az ablakhoz siet frisslevegőért, addig észrevétlenül letörlőm könnyeimet.
- El sem tudom, mondani mennyire hálás vagyok, hogy itt vagy! Sajnálom, hogy ilyen elkeserítő állapotban kell látnod.
- Paolina, kérem ne mondjon ilyet! - majd gyengéden megszorítom hideg kezét. - Boldog vagyok, hogy újra láthatom és vendégül fogadott! Csodálatos az otthona.
- Gondoltam, hogy neked is épp úgy fog tetszeni, ahogy nekem. - közli elégedetten majd fáradt arcát széles mosoly jelenik meg. - Láttad a kertet?
- Még nem volt hozzá szerencsém.
- Reméltem is! Majd magam mutatom meg! - lelkendezik.
- Eszedbe se jusson anyám! - jelenti ki Riccardo erőteljesen, aki mindvégig az ablaknál állva árgus szemmel figyeli minden egyes mozdulatomat, ezzel is nyomatékosítva felém bizalmatlanságát.
- Örömmel megnézem, amint felépül! - szólalok meg mielőtt az asszony reagálna. - Ám biztos vagyok benne, hogy egy kis friss levegő csak jót tenne önnek!
- Én pedig abban vagyok biztos, hogy nem használna anyámnak, ha idő előtt megerőltetné magát! - mondja ellentmondást nem tűrően, majd erőteljesen mellém lép.
- Nem látok abban semmi megerőltetőt, ha akár egy órácskát is, de kint ülhetne a friss levegőn, addig még süt a nap. - szállok szembe vele bátran, hogy megvédjem igazamat.
- Maga nem az ápolónője, hogy megmondja, mi lenne jó neki!
- Rendben. Akkor talán kérdezzük meg tőle. Hol van? - szegezem neki kérdésemet.
- Felmondott. - szólal meg kis szünet után.
- Valóban? Nos ezt meg tudom érteni! - jelentem ki gondolkozás nélkül. Szavaimat csönd követi és csak férfi arckifejezése láttán gondolok bele, hogy ezzel talán túlmentem a határon.
- Bocsásson meg Paolina, most jobb lesz a távozom! - fordulok a tanácstalanul hallgató néma asszony felé, aki tehetetlenül hallgatta végig a fia és köztem lévő szócsatát. Megviselt tekintetéét látva, szégyenkezve harapok bele alsó ajkamba, majd kiviharzok.
