Óriáskerék

Kedves olvasók!

Sajnálom, de be kell látnom, hogy sajnos nyári szünet ide vagy oda, így sem tudok gyakrabban írni. De azért remélem még így is érdekel titeket a történetem. Kérlek ne haragudjatok! Nem tudom mikor jelentkezek újra, de addig is itt az az új részem, ami remélem tetszeni fog és megdöbbent majd titeket kicsit. Jó szórakozást!

                                                                                                                                    Bianka

Korán ébredve bújok ki ágyamból majd felöltözve úgy döntök készítek magamnak egy forró kávét. Halkan közlekedek, hogy ne ébresszem fel a ház alvóit. A konyhában épp egy idős hölgy tüsténkedik mikor érkezésemmel megzavarom.

- Jó reggelt kisasszony! Óhajt valamit? - kérdezi kedvesen.

- Köszönöm, egy kávét innék.

- Épp most főztem egy adagot! Máris töltök magának. - mondja miközben elővéve egy csészét megtölti a forró itallal, majd beízesítve átnyújtja nekem.

- Köszönöm! - mosolygok hálásan, majd magára hagyom egy kényelmes hely után nézve. Vágyakozva pillantok meg egy pompás kis helyet a szalonban, ahová leülve mesés kilátás nyílik a virágoskertre. A kertről nyomban eszembe jut a tegnap éjszaka, minek emlékére végig fut testemen a hideg. Rettenetes volt az álom, és az is ahogyan Riccardo rám ijesztett, aztán meg olyan különösen viselkedett. Mind ha nem is ő lett volna. Vajon mi lelte? 

- Jó reggelt! - zökkent ki gondolataimból egy férfihang, majd felpillantva Riccardot pillantom meg. 

- Jó reggelt! - köszönök vissza majd meglepődve nézem amint helyet foglal velem szemben.

- Meglep, hogy ilyen korán fent vagy! - mondja miközben belekortyol gőzölgő italába.

- Ahogy te is! - válaszolok megszokott hűvösséggel.

- Én mindig ilyenkor kelek. - mondja miközben a közeli üvegasztalra helyezi fehér csészéjét, majd egy apró lélegzet után folytatja. - Még mindig nem értem mit csináltál odakint éjszaka.- hajol közelebb szemöldökét felhúzva.

- Nem bírtam aludni. - válaszolok kurtán miközben hosszan bámulom a csészém tartalmát.

Zene

- Talán felzaklatott valami? - kérdésére meghökkenve kapom fel a fejem és méregetve nézek bele sötét szemeibe. Vajon ez egy újabb trükk? Mit akarhat? Tekintete fürkészően mustrál miközben a válaszon gondolkozom. 

- A hátam miatt. - fordítom el arcom, miközben hazudok.
- Értem. És jobban van már? - ismételten rá nézek. Próbálom megfejteni különös viselkedésének okát.
- Szokatlan ez a figyelmesség. - jelentem ki végül őszintén. - Mondd mit akarsz? - kérdésemre egy alig látszó mosolyra húzódik szája, de aztán komolyan folytatja.
- Úgy érzem félre ismertelek Adélie. Te tényleg szereted anyámat. Sajnálom, hogy erre csak tegnap jöttem rá! - hangja őszinte sajnálatot tükröz és tekintetében is ez látszik. Bennem mégis kétely van. Nem tudok mit mondani. Miután nem érkezik tőlem választ,  feláll és magamra hagy a szalonban. Összezavarodva bámulok utána, majd hűlt helyére a kanapén. Mégis mi volt ez? Higgyem el, hogy igazat mondott? És az eddigi megmagyarázhatatlanul faragatlan viselkedése csak azért volt mert félreismert? Egy biztos, tőlem ne várja, hogy könnyen feldolgozzam és elhiggyem amit most mondott. Ha igaz egyáltalán. 

Kora délután Paolinánál töltöttem az időm. Szeretek ezzel az asszonnyal lenni. Nem az csak üdítő társasága miatt, hanem mert úgy éreztem a sors talán rajta keresztül akarja némiképp pótolni édesanyám hiányát. Boldogsággal tölt el, hogy gondoskodhatok róla és jól eső érzés önt el tőle kapott szeretettől. 
- Jó látni, hogy ennyire jól van! - fakadok ki örömömben, amikor segítség nélkül az ablakhoz sétál és könnyedén kinyitja azt.
- Ezt nagyrészt neked köszönhető! - mosolyog, amit hálásan viszonozok.
- Hogy milyen csodás idő van! Pompás lenne egy kinti ebédhez! - néz rám ragyogó szemekkel, majd hirtelen az ajtó irányába tekint, ahonnan egy hang érkezik.
- Kint szeretnél enni? 
- Igen, fiam! Hisz olyan szép időnk van! Nem sokáig élvezhetjük még az őszi meleget. - hangzik erőteljes válasza.
- Adélie, szerinted jó ötlet lenne? - kérdésére meglepetten állok föl. 
- Nem látom okát, hogy nemet mondjak. - válaszolom kimért hangon.
- Nos, akkor ezt megbeszéltük! Szólok a felszolgálóknak, hogy kint terítsenek meg. 
- Köszönöm Rick! - lép hozzá Paolina lelkesen és hálásan arcához emeli kezét.
- Akarod, hogy lekísérjelek? - kérdezi szelíd hangon anyjától.
- Majd Adélie lekísér. Nem igaz? - kacsint felém játékosan.
- Természetesen! - mosolygok.
- Rendben. - nyugtázza Riccardo rekedtes hangján, majd rám pillantva elhagyja a szobát. Ismételten zavart keltve bennem.

A tágas terasz, ahol a fenséges illatú ebédet fogyasztjuk ízlésesen van berendezve kerti bútorokkal és feldíszítve különleges növényekkel. A hűs szellő édes virág illatot hoz a közeli parkból, amelyre a kilátás nyílik. Paolina, csak úgy mint én megbabonázva mered a távolba, csodálva az Isten adta természetet. 
- Nem lehet megunni! - szól áhítatos hangon. 
- Nagyon szerencsések, hogy ilyen környezetben élhetnek. - hangzik válaszom.
- Bizony! - mosolyog, majd szájába veszi a villájára tűzött gusztusos ételdarabot.
- Még nem is látott semmit! - szólal meg titokzatos hangon Riccardo.
- Hogy értsem? - emelem rá kíváncsi tekintetem.
- Rick bizonyára Genovára gondol. - mondja Paolina.
- Oh, hát volt már szerencsém megtekinteni a várost. Jemma nemrég körbevezetett rajta. - válaszlom majd számhoz emelve szalvétámat megtörlöm arcom jelezve, hogy jól laktam.
- Biztos vagyok benne, hogy nem láttad még az igazi oldaláról! - folytatja Riccardo.
- Miért? Az milyen? - húzom fel érdeklődve szemöldököm. Tekintete sejtelmes. Hosszan kiélvezi a pillanatot, hogy a válaszára várok.
- Megmutathatom. - érkezik végül a szűk válasz, ami elég ahhoz, hogy azonnal felpiszkálja kalandvágyam. Én mégis hezitálok. Magamon is meglepődök, hogy egyáltalán elgondolkozok az ajánlaton, hogy elmenjek kitudja hová, egy olyan férfival, akivel eddig ki nem állhattuk egymás társaságát.
- Talán félsz? - kérdezi széles mosollyal miután hosszan elidőzök a válaszon.
- Nem! - vágom rá határozottan. - Benne vagyok! - húzom ki magam és próbálok magabiztosnak látszani, miközben az ellenkezőjét érzem.
- Helyes! Addig menjetek amíg ilyen fiatalok vagytok! - szól közbe egyetértően Paolina.- Én addig alszom egy nagyot! - kacsint rám egyet, majd befejezve az ebédet, föl áll az asztaltól. Máris mellette termek, hogy felkísérem szobájába, majd mindenben segítek az asszonynak.
- Indulhatunk? - néz rám Riccardo az ajtóban állva. 
- Igen! - indulok meg felé.
- Érezzétek jól magatokat! - mosolyog Paolina lelkesen, amit kissé bátortalanul viszonzok, majd magára hagyom. 

Az autóban ülve hosszú percek telnek el csöndesen, miközben bámulom a tájat, ami mellett elsiklunk. Kíváncsi vagyok hová tartunk, de ugyanakkor szorongva gondolok bele, hogy nem is tudom valójában ki mellett ülök, és nem tudom biztosra jó döntés volt e bíznom benne. Teljesen összezavart amióta, máshogy viselkedik velem. Vajon őszinte? Vagy csak tervez valamit? Nem tudok kiigazodni rajta. Nem tudom mit gondoljak. Viszont most majd kiderül. Nem tudom mit vállaltam, de az életem már amúgy sem biztonságos, sokat nem veszíthetek. 
- Itt vagyunk. - mondja majd leparkol. Kiszállva a kocsiból egy elhagyatott mezőre csöppenek, minek közepén egy növényekkel benőtt romos építmény állt. Kellett kis idő még rájövök mit is látok valójában.
- Ez egy vidámpark? - teszem fel csodálkozva a kérdést. 
- Az volt valamikor. De már rég nem üzemel. - mondja, majd elindul a bejárat felé, én pedig követem. Magabiztosan lépked és céltudatosan halad. Látszik, hogy könnyedén kiismeri magát a lepusztult terepen. Körbenézve nehéz elhinni, hogy itt valaha gyerek zsibongástól és jókedvtől zengett a a hely.
- Mondd honnan ismered ezt helyet? 
- Nagyapámé volt. - mondja.
- Értem, de mi köze ennek Genovához? - teszem fel gyanakvóan a kérdésem.
- Ez itt. - áll meg rövidesen egy hatalmas óriáskerék alatt. 
- Tessék? - nevetem el magam a gondolatra, hogy felszállok rá.
- Nem fogod megbánni! - mondja, ám ezzel nem győzött meg eléggé. 
- De mi van, ha nem működik jól? - kérdezem félénken.
- A bátyámmal rengetegszer ültünk már rajta. Biztonságos! - szavai meggyőzően hangzanak, de még mindig félek egy kicsit. 

- Bízz bennem! - mondja gyöngéd hangon miközben kezét nyújtja felém és bátorítóan rám mosolyog. Válaszul remegő kezem az övébe helyezem és hagyom, hogy felsegítsen a szerkezetre. Majd a motor irányába  indul, és beindítja. Az ülésem lassan mozogni kezd és megrökönyödve nézem amint egyedül emelkedni kezdek a talajtól. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy átvert, és hogy megállítja az óriáskereket, amint a tetejére érek. Ám ekkor ügyes mozdulattal felkapaszkodott és bepattant mellém az ülésbe. Nem tudta elrejteni arcomról az ámulatot. 
- Mi az? - kérdezi mosolyogva arcomat nézve.
- Semmi. - mondom zavaromban.
- Azt hitted egyedül hagylak? - kérdezi, jót mosolyogva rajtam. 
- Megfordult a fejemben. - mosolygok most már én is.
- Nem bízol bennem? - kérdezi komolyságra váltva.
- Nem tudom. - válaszolok határozatlanul. - Eddig nem adtál okot rá. És még ismeretlen ez az új éned. - mondom anélkül, hogy rápillantanék. Tekintetét magamon érzem, ami hatására érzem amint a vér a halántékomba tódul.
- Hát nem is sokan ismerik ezt az új énemet, ahogyan te fogalmazol. - mondja elgondolkozva.
- Mért nem? - kérdezem félénken, de valóban kíváncsivá tett.
- Mert az őszinteséggel és  és bizalommal vigyázni kell. - válaszolja határozottan, és ugyanakkor fájdalmasan. 

- Ezzel egyetértek! - tekintek végül fel rá. Mogyoróbarna szemei a távolba révednek. A tájat figyeli, amiről teljesen megfelejtkeztem lassan felérve.

- Nahát! - szökik ki számból a döbbenet amint körülnézek. A magasból letekintve mint egy festmény tárul elénk Genova városa és a távoli tenger. A lélegzetem is elakadt. 

- Mondtam, hogy még nem láttad az igazi oldaláról. - mondja győzedelmesen.

- Valóban. - nézek rá mosolyogva. Pillantásunk találkozik és ekkor érzem mennyire közel is van hozzám, ami idegen számomra. Jelenléte valahogy biztonság érzést nyújt. Rég nem éreztem magam ennyire biztonságban, ami nevetséges hisz egy romos óriáskeréken ülök, de mégis olyan távolinak tűnik a veszély, a félelem ami odalent mindig velem van. Kedvem lenne itt maradni. Hirtelen azon kapom magam, hogy még mindig őt bámulom, ezért gyorsan elkapom a tekintetem, és témát váltok.

- És mért nem üzemel a vidámpark?
- Mert nagyapám halála után nem foglalkozott vele senki. - válaszol sajnálkozva.
- Nagy kár! Ezt nem szabadna elhanyagolni!
- Gyerekként a bátyámmal nagy álmunk volt felújítani és ezzel foglalkozni. De aztán jött apám és a nagybátyám közös cége.
- És azt szereted?
- Nem igazán! Mindig is jobban szerettem volna éttermet, szállodát vagy épp egy ilyen vidámparkot vezetni. De így legalább anyám mellett maradhattam ebben a nehéz időszakban. - elgondolkozva hallgattam amint, mesél magáról még földet nem érünk. 
- Köszönöm, hogy megmutattad!- nézek fel rá hálásan, miután leszállva elindulunk az kijárat felé vezető úton.
- Örömmel tettem! - válaszol egy őszinte mosoly kíséretében. Majd némán gondolkozva haladunk tovább és beszállva az autóba magunk mögött hagyjuk a parkot, ami többet adott mint azt gondoltam. 

Csak álmodom?

Drága olvasóim!
Sajnos nem sikerül még most sem olyan hamar hozni az új részeket mint szeretném, de azért sietek.
Remélem elégedettek lesztek ezzel a fejezettel. Jó olvasgatást! 
                                                                                                                                    Bianka

Danielle távozása utáni napok nem teltek tétlenül. Minden időmet Paolina gondozására szenteltem melynek eredménye hamarosan meg is látszott egészségi állapotán. Az együtt töltött idők alatt igazán meghitt kapcsolat alakult ki közöttünk, mely elterelte figyelmemet a férfi hiányáról és olykor még a nyomasztó családi helyzetemről is. Kettőnk idillikus világát azonban hűséges árnyként követte Riccardo bizalmatlan és hűvös jelenléte, mely minduntalan vitát szült köztünk. Paolinát mélyen bántotta a köztünk lévő viszályos állapot, ám a tegnap történtek már bennem sem maradtam sérelem nélkül.

Délelőtt csöndesen teázgattunk Paolina kis szalonjában, ami szobája egyik részében lett ideiglenesen kialakítva. Éppen egyik kedvenc ifjúkori regényéről meséltem neki, amikor váratlanul fülembe súgta kérését, hogy szeretne ma velünk ebédelni a nagy étkezőben. Kérése meglepett, és bár elég erősnek tartottam ahhoz, hogy lesétálhassunk a földszinten lévő étkezőbe valamint  nagy megkönnyebbülést jelentett volna, hiszen így elkerülhetnék egy roppant kellemetlen szituációt, hogy kettesben ebédeljek Riccardoval, mégis a józan eszem nem engedte, hogy a problémáskodó fia beleegyezése nélkül cselekedjünk. Jól tudom, hogy ebből mekkora vita kerekedhetne, és ez igazán nem hiányzott.

- Előbb ezt a fiával kellene megbeszélnie, Paolina! 

- Semmi esetre sem! Ha rajta múlna, még Karácsonykor is a szobámban kellene étkeznem. Ismerem a fiamat! Kész tények elé kell állítani! És ha attól félsz, hogy dühös lesz, ne aggódj, majd megbékél. - hiába, nem tudtam volna ellenkezni, így csak abban reménykedtem, hogy Riccardo, képes lesz most az egyszer félretenni büszkeségét és belátni, hogy Anyjának igaza van.

Sajnos, ez nem így volt. Amint belépett a tágas étkezőhelyiségbe és meglátta, hogy Paolina az asztalnál ül, lesápadt. 

- Anya, te hogy kerülsz ide? - tette fel döbbenten.

- Nyugalom Fiam, jól vagyok.  - válaszolta békésen, és úgy tűnt ezzel el is van intézve az ügy. - Adélie kísért le. - folytatta miközben, hálásan megérintette görcsösen ökölbe szorított kezem. 

- Nem bírtad ki igaz? - szegezte nekem a kérdést váratlanul. Érthetetlenül meredtem rá, mire ő folytatta. - Amint lehet, te rögtön kockára teszed anyám egészségét! 

- Tessék? De hisz jól van! Ha nem így lenne nem engedtem volna, hogy lejöjjön. - meredek rá idegesen. 

-  Már megbocsájts Fiam, de  te is tudod, hogy nem ... -  kezdi Paolina, ám Riccardo  közbevág. 

-Nem engednéd? - lép hevesen közelebb.

- Nem! - válaszolok zavartan.

- Hálás lennék ha megengednéd, hogy anyám felől én döntsek! - szemöldökét fájdalmasan húzta össze, hangja nem emelkedett fel túlságosan, de szavai eltaláltak. Ezt ő is megérezte. Szégyenérzet töltött el, hiszen most tényleg igaza volt. 

- Sjnálom! - válaszoltam őszintén. Arcvonásai megenyhültek és kissé összezavarodott.

Nyilván nem erre számított. Kínos csönd támadt. Tekintetét még mindig rajtam tartotta, amit képtelen voltam tovább elviselni, menekülő érzés fogott el. Magyarázat nélkül hagytam ott őket.

Idegesen túrok bele hajamba visszagondolva a tegnapra. Bosszant, hogy hagytam magam ilyen helyzetbe hozni. Mégis hogy képzeltem, hogy egyedül dönthetek, amikor én csak egy vendég vagyok? Joggal háborodott fel Riccardo, hiszen túlmentem egy határon. Ezzel nem csak, hogy sikerült igazat adnom neki, hanem még inkább megerősíthette magában rólam alkotott negatív véleményét. És bár eddig nem érdekelt mit gondol rólam, viszont ez utóbbi tettem egyáltalán nem jellemző rám. Ezért bántott, hogy így könyvelt el. Egyáltalán nem szokásom direkt fájdalmat okozni, pláne nem kisajátítani a döntéshozást olyan ügyben amihez ráadásul semmi jogom. Ezzel végleg elástam magam. 

Merengésemből feleszmélve a folyosóról beszűrődő szokatlan zajra leszek figyelmes. Érdeklődve tárom ki ajtóm, majd meglepődve Paolinát pillantom meg egy szék tetején állva. Körülötte összetört porcelánok hevernek a földön, de ő mit sem törődve velük, kitartóan próbál levenni egy dobozt a szekrény tetejéről, ám ekkor elvesztve egyen súlyát borulni kezd.

- Jóságos ég! - kiálltok fel rémülten miközben észvesztve segítségére rohanok. Az utolsó pillanatban érek oda és alácsúszva sikerül megtartanom az asszonyt, ám a nehéz súly terhe alatt magatehetetlenül dőlök el vele.

- Itt meg mi folyik? - érkezik meg zajunkra Riccardo  két alkalmazottal a nyomában. 

- Mi történt? - kérdezi aggódva miközben odarohan hozzánk, majd óvatosan leemeli a rajtam fekvő asszonyt.
- Én csak le akartam venni a fényképes dobozt miközben elveszítettem az egyensúlyomat, de Adélie segítségemre sietett. Hála neki jól vagyok!- hallom magyarázatát, miközben egy fiatal vöröshajú lány felsegít.
- Istenem! De miért nem szóltál valakinek? - öleli magához bosszúsan édesanyját.

- Kisasszony jól van? - tart meg ijedten a lány mielőtt újra a földre zuhannék. 
- Szent ég maga vérzik! -  kiált kétségbeesetten, majd  hátamhoz érve rettenetes fájdalom nyilal végig testemben, mire fájdalmasan felnyögök.
- Ne nyúlj hozzá! - szól a lányra Riccardo, majd mögém lépve ügyelve, hogy ne érjen hátamhoz vállamnál fogva lassan tolni kezd. Viselkedése megdöbbent, de a fájdalom érzése eltereli figyelmemet.
-  Biztosan megvágták a szilánkok!- kapja kezét riadtan szája elé Paolina. 

- Hozd gyorsan az elsősegély dobozt! - fordul közben a férfi újra a vörös lány felé. - Maga meg hívjon orvost! - utasítja a másik alkalmazottat is, majd meggyorsítva lépteit a szobámba vezet. Leültet az ágyamra és szemügyre veszi a sérülést. Paolina könnyes szemekkel foglal helyet mellettem majd megszorítja a kezem.
- Ne haragudj rám Adéliem, hisz miattam kell elviselned ezt a fájdalmat! 
- Paolina, sokkal jobban fájna, ha magát kellene ilyen helyzetben látnom. Értem ne aggódjon jól vagyok. Ez csak egy kis karcolás. - erőltetek mosolyt arcomra miközben könnyeimmel harcolva, próbálok erős maradni a kínzó fájdalom ellenére. Válaszomra hálás puszit nyom kezemre.  
- Itt van az esősegélydoboz uram! - érkezik meg futva a lány lángvörös arccal, ami mos egészen egybeolvadt hajszínével, majd átnyújtja Riccardonak a dobozt.
- Segítened kell! Az egyik seb egészen mély! - mondja, majd utasításokkal látja el. Az események gyorsan történnek és zavarosak. Hirtelen lekerül rólam a felsőm, ami csupa vér és több helyen ki is szakadt, majd a fertőtlenítőszerrel tisztítják ki a sebeket, mely égető hatását már nem tudom könnyek nélkül elviselni. Lassan megérkezik az orvos, aki közli, hogy össze kell varrni a sebeket. Paolina kérésére, hogy enyhítsen fájdalmamon egy altató injekciót ad be, majd sötétség borul a káoszra.

Egy erős kéz szorítására riadok fel éjszaka. Egy sötét maszkot viselő alak tornyosul felém. A rémülettől sikítani kezdenék, ám ekkor kezét ajkamra szorítva megakadályozz ebben, majd egy határozott mozdulattal felránt az ágyból erőszakosan vonszolni kezd magával. Hiába minden erőfeszítésemnek amit ellene teszek, továbbra sem tudok kiszabadulni erős szorításából. Egészen a kijáratig ráncigál, ám miután kinyitja az ajtót, sikerült egy erős rúgással fájdalmat okoznom neki, mire végre elengedi kezét a számról így hangos kiabálásba kezdek. Bepöccenve erre előveszi fegyverét és közel húzva magához fejemhez szorítja az.
- Még egy ilyen és véged van! Világos? - közli dühösen, hangja ismerősen cseng, de a nem tudok rájönni honnan, a félelem lebénította az agyam.  
- Engedd Őt el! - érkezik egy váratlan hang a házból, amire mindketten odakapjuk a fejünket. Anthony volt az egy pisztollyal a kezében. Feltűnése egyszerre okoz bennem döbbenetet és megkönnyebbülést. Ám a következő pillanatban az idegen férfi, hirtelen mozdulatot tesz és hangos dörrenéssel elsüti a fegyvert. Anthony pedig mozdulatlanul összeesik.
- Neeeee! - ordítok gyötrelmesen, miközben két kar próbál lefogni. 

- Kisasszony! Nyugodjon meg! - ébredek egy női hangra, majd szememet kinyitva a fiatal vörös hajú lánnyal találom szembe magam. 
- Nyugodjon meg! - ismételi meg, majd aggódó tekintettel mustrál. Zavartan nézek körül, mire rendeződnek gondolataim és rájövök, hogy az előbbi csak egy rettenetes álom volt. Majd felülve az ágyon hirtelen erős hányinger tör rám. Ezt látva a lány egy fehér pirulát  egy és jókora pohár vizet nyom a kezembe.
- Ezt vegye be! 
- Mi ez? - kérdezem bizalmatlanul.
- Hányáscsillapító. Az altató miatt van hányingere. - magyarázza, majd megnyugodva lenyelem a kis bogyót. 
- Hány óra van? - kérdezem zavartan az ablak felé pillantva, amin keresztül már csak a hold fénye szűrődik be valamelyest.
- 11 múlt. Paolina asszony már lefeküdt, de meghagyta, hogy hozzam fel a vacsoráját amennyiben éhes. 
- Nem, köszönöm! - az étel hallatán felerősödött  a hányingerem. - Inkább levegőre lenne szükségem! - jelentem ki, mire a lány szaporán az ablak felé indul.
- Úgy értetem sétálnék inkább egyet odakint. - javítom ki magam, hogy értse. 
- Ilyenkor? - kerekedik el a szeme.
- Miért talán nem szabad? - állok fel nyugtalanul.
- Természetesen szabad, csak szokatlan számomra ez a kérés. De ha ön így kívánja hát magával megyek.
- Oh nem szükséges, bőven elég ha lekísér az ajtóig. De igazán köszönöm! - válaszolok mosolyogva ám mielőtt elindulnánk segítségét kérem egy kényelmes ugyanakkor elegáns fehér hosszú ujjú felső felvételéhez, hogy ne fázzak a kora őszi éjszakában.  
Kilépve a szabadba mélyen belélegeztem a levegő hűvöskés ám a virágoktól még édes illatát, majd elszántan indulok el a számomra még ismeretlen park felé, melynek sűrű, még zöld lombú fáji alatt mágikus kis ösvény hívogatja kalandvágyó lelkem. Séta közben úgy érzem feltöltődök miközben elmerülök a természet tökéletes szépségében és elbűvölve hallgatom a levelek halk zörgését, amint a hűs szellő átfúj rajtuk. Azonban a néhány perc nyugalom, hamar elillant, amint eszembe jutott a szörnyűséges álom. Visszagondolva rá rettegés fog el, pedig tudom, hogy csak álom volt mégis szokatlanul valósásosnak tűnik az egész. Anthonyra gondolva pánikszerűen tör rám a kétségbeesés, hogy akár meg is történhet vele amit álmodtam. És arra gondolva, hogy itt nem vagyok biztonságban sőt lehet tényleg figyel valaki, ahogy Ő mondta iszonyúan félni kezdek. Istenem, miért is jöttem ki? Most értem el a pontig, hogy nem bírom. Reccsenésre leszek figyelmes, majd a közeledő lépteket hallok, azonban próbálom nyugtatni magam, hogy mindezt csak beképzelem. Ez azonban szertefoszlott, amint a sűrű lomb árnya alatt egy sötét alakot pillantok meg közeledni. Ijedten kezdek levegő után kapkodni össze ne essek és  menekülni akarok, amikor hirtelen a homályos alakban mint ha Riccardot véltem volna látni. 
- Mégis mit csinálsz te itt? - szólal meg a már jól ismert számon kérő hangján. ami hallatán hangos, szinte már zokogó sóhajként tör ki belőlem a megkönnyebbülés, hogy valóban ő az. Reakciómat látva mosolyra húzódik szája széle.
- Ugye nem vagyok ennyire rémisztő? - kérdezi derűsen miközben elég közel jön, hogy a sötétben jól lássa arcom. 
- Igazán mondhattad volna, hogy te vagy az! - válaszolok dühösen, majd elfordulok, hogy ne lássam, amint épp jót mulat rajtam.
- Mégis ki jöhetett volna rajtam kívül ilyenkor? - teszi fel nekem a kérdést. Ám nem válaszolhatok őszintén, hiszen fogalma sincs milyen helyzetben vagyok és jó okom volt rá így reagálni. Inkább csak némán hallgatok és hagyom, hogy azt higgyen amit akar.
- Te remegsz? - nyúl karomhoz döbbenten, ám amint hozzámér riadtan húzom el kezem és hátrébb lépek. 
- Héé nyugi! - tekint rám érthetetlenül, és ami azt illeti magamat is megleptem ösztönös viselkedésemmel. Testem még mindig remeg a sokktól és bár fellélegeztem kicsit de a férfi jelenléte is csak felzaklat. Nem tudom, hogyan viselkedjek. 
- Talán jobb lenne, ha visszakísérnélek a házba. A sebnek is jobb lesz ha pihenteted. -szólal meg lágy, mondhatni kedves hangon ami szokatlanul érint, ezért akaratlanul is ráemeltem tekintetem. A holdfénye megvilágítja barna bőrét és csillogó sötét szemeiben most valahogy más fény ül ahogy méregetve próbál megfejteni.  Különös érzés kerít hatalmába, de elfordulva tőle elfojtom magamban, majd lassan elindulva jelezem, hogy mehetünk. Egymás mellett békésen sétálva végig azon töprengek, hogy nem álmodom e még.

Hideg zuhany

Kedves Olvasók!
Tudom, hogy borzasztóan elmaradtam, és magyarázat nélkül hagytalak titeket sokáig. A helyzet az, hogy idén Érettségizek és emiatt sajnos nem volt időm írni. Ne haragudjatok! De most, hogy letudtam az írásbeliket, visszatértem és alig vártam, hogy megírhassam ezt a részt. Remélem, megértetek engem és azért még kíváncsiak vagytok a történet folytatására. 
Hamarosan újra jelentkezem. :) Addig is jó olvasást! 
                                                                                                                                  
                                                                                                                                           Bianka

Zene

Nem tehettem mást. Képtelen voltam tovább maradni, muszáj volt onnan eljönnöm.

A fejemben teljes káosz uralkodik, azt sem tudom hol vagyok. Hirtelen ötletből benyitok az első ajtón, amit meglátok és miután megbizonyosodom róla, hogy üres nyomban belépek majd bezárom magam mögött az ajtót. Egy gyors körültekintés után megállapítom, hogy valószínűleg a család  könyvtár szobájába tévedtem. Normális helyzetben azonnal nekiesnék a könyveknek, azonban most egyedül csak a hatalmas bőrkanapé tuja lekötni a figyelmem. Habozás nélkül rávetem magam és igyekszem lenyugodni a zaklatott helyzet után. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy lehet egy ilyen tündéri asszonynak egy ilyen megátalkodott, kibírhatatlan, arrogáns fia. Elhiszem, hogy félti az édesanyját, de nem látja be, hogy hibázik. Felfoghatatlan! Gondolataimat hirtelen ajtónyitódás zavarja meg, majd odapillantva Danielle tekintetével találkozok. Amint észrevesz egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében belép, majd becsukja maga mögött az ajtót. 

- Hát itt bujkálsz! Reméltem, hogy nem indultál el egyedül! - mondja miközben odasétálva helyet foglal mellettem a díványon. 

- Megfordult a fejemben. - válaszolok majd sietve igazítom meg ruhám alját, ami időközben felcsúszott.

- Ugyan! Ne törődj vele! Rick már csak ilyen!

- Hogy érted ezt?

- Nehezen lehet kijönni vele. Az anyján kívül senkiben sem bízik. Makacs és önfejű.

- Szánalmas! - válaszolok eltűnődve a hallottakon. - Most hol van? 

- Elment.-  válaszol, majd megkönnyebbült tekintetemet látva, elmosolyodik. - Paolina aggódik érted.

- Beszélnem kell vele! - pattanok fel hirtelen, ami szemmel láthatóan meglepte a mellettem ülő férfit.
-Rendben!- áll fel, hogy elkísérjen. Alig, hogy elindulunk telefonom  váratlan csörgése megállít. Csodálkozva veszem elő a már rég használt készüléket, mely kijelzőjén egy rejtett szám villog. Egy ideig habozok mit tegyek, de felülkerekedve tétovaságomon, végül felveszem.
- Tessék?- szólok bele bátortalanul.
- Adélie? Te vagy az? - kérdezi egy ideges hang.
-  Ki beszél? 
- Anthony vagyok. - a név hallatán egyszerre kerít hatalmába öröm és meglepődés.
- Anthony! Mon Dieu! - tör ki belőlem. - Már úgy aggódtam! 
- Beszélnünk kell!- közli gondterhelten.
- Vár jegy percet! - kérem, majd zavartan Danielle-re pillantok, aki kérés nélkül magamra hagy. 
- Miről van szó? - kérdezem kíváncsian, miután kilép a szobából.
- Sikerült kiderítenem néhány dolgot, ami nem telefon téma. Viszont annyit elmondhatok, hogy valaki a Leclairok közül adott ki rólatok információkat  a rendőrségnek, ám ezek megdöbbentő módon könnyedén elsimítható ügyek voltak. És néhány jó ügyvéd segítségével könnyedén megoldottam. Így a hatóságoktól már nem kell tartani. - hadarja sietősen.
- Várj! Ezt nem értem! Miért adott ki rólunk olyan információt Bryan családja, amit egyszerűen tisztázni lehet? Ennek semmi értelme! -  szakítom félbe hevesen.
- Azért Adélie, mert ez csak egy lépés volt a céljuk megvalósításához. 
- Milyen cél? 
- Számomra úgy tűnik, hogy az nem más mint egy jól kitervelt bosszú.
- Tessék? De miért? Mit akarnak? - kérdezem ijedten.
- Arra még nem jöttem rá! 
- És Alex? Mikor láthatom?
- Jól van! De jobb ha addig nem találkoztok amíg nem jövünk rá mi ez az egész. De Adélie, most jól figyelj rám! - hangja erőteljesebbre fordul és egy pillanatra megáll. - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy figyelnek téged. Nem tudom pontosan mire képesek és mit terveznek, éppen ezért nagyon vigyázz és ne bízz meg senkiben! Érted?
- Igen! - préselem ki remegő hangon.
- De ne félj, amíg a Birtokon vagy nem eshet bajod! Most le kell tennem. Amin tudok jelentkezem! - hadarja el, majd hirtelen bontja a vonalat.
- Anthony! - szólok utána, de már késő. Némán meredek a telefon képernyőjére, miközben agyam kétségbeesetten zakatol és próbálja feldolgozni a hallottakat.
Bosszú. Alex. Figyelnek. Tudják hol vagyok??? Csaponganak gondolataim, miközben Anthony útólsó szavai visszhangoznak bennem: ,,De ne félj, amíg a Birtokon vagy nem eshet bajod! " 
- Haza kell mennem! - lépek ki sietve az ajtón, ahol Danielle-be ütközve ijedten ugrok hátra.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni! - lép közelebb bocsánatkérően. De miért kéne haza menned?  Még csak most jöttél.- értetlenkedik.
- Te ezt nem érted!- válaszolok erőtlenül miközben szélsebesen indulok meg szobám felé, ám egy erős kéz karomnál fogva megragad. 
- Valami baj van? - húz közel magához. Arcát alig pár centi választja el az enyémtől.
- Csak össze vagyok zavarodva..- ejtem ki habozva.
- Azt látom! Nyugodj meg! - mondja majd határozott léptekkel szobám felé vezet egészen a fürdőig, majd a kádhoz lépve forró vizet kezd engedni.
- Meglátod ez majd lenyugtat kicsit. Szólok Paolinának, hogy most pihensz. - mondja, majd magamra hagy.

Lemenő nap fénye szökik be az ablakon bíborra festve a fürdőszoba párától csillogó falait. Az idő jócskán elszállt, a víz is kihűlt. Valamelyest rendeződtek gondolataim és bár az események kétségbeejtőek mégis sikerült kicsit lenyugodnom, átlátni a dolgokat. Tudom, hogy otthon lennék a legnagyobb biztonságban, de nem tudnék élni a bűntudattal, hogy máris itt hagytam Paolinát. Épp most, amikor ápolónő híján, talán a legnagyobb szüksége lenne rám a makacs fiával szemben. Eltökéltem, hogy addig maradok, még állapota javul, majd hazamegyek. 

Sietve öltözök fel majd egyenesen Paolinához indulok. A folyosón lépkedve megakad a szemem egy magányos bőröndön, majd  váratlanul Danielle tűnik fel, kilépve az asszony szobájából. Látványom épp úgy meglepetten érte, mint engem amint a bőröndért nyúl. Ledermedve állok némán. Tekintetemből látja, hogy magyarázatot várok.
- Nemrég hívtak fel munkaügyben és sajnos el kell utaznom! - mondja röstellve miközben egész közel sétál, éppen csak egy lépésnyire áll meg tőlem.
- Ne hagyj itt! - nézek fájdalmasan a szemébe.
- Néhány nap és visszajövök! De ígérd meg, hogy addig itt maradsz Paolinával! Szüksége van most rád! Rickkel pedig ne is törődj, Oké? - kacsint egyet.
Egy aprót biccentve adom tudtára szomorú beleegyezésem. Arcán mosoly jelenik meg, majd kihasználva a közelségem, egy csókot nyom az arcomra, majd sebesen távozik. Arcomhoz érve zavartan állok a folyosó közepén, az események hatása alatt. A jóleső melegség azonban hamar elillan, és hirtelen a már jól ismert tehetetlen, dühítő és egyben fájdalmas érzés lesz úrrá rajtam, mert újra meg kell válnom valakitől, akitől nem szeretnék. Miért történik velem folyton ugyan az?
- Drága Adélie! - ölel meg két kar.
- Szent Ég Palina! - kiáltom el magam, amit meglátom magam mellett a törékeny asszonyt. - Nem lett volna szabad felkelnie! - karolom át erősen.
- Ne butáskodj! Látod jól vagyok! - mondja. - Viszont ugyan ez nem mondható el rólad, kedvesem. - állapítja meg szomorúan. Nem ellenkezek, hiszen igaza van. 
- Mondja, miért kell nekem mindenkit folyton elveszíteni? - kérdezem bánatosan, miközben óvatosan visszakísérem ágyához. 
- Ugyan, hisz Danielle hamarosan visszajön. Észre sem veszed majd és újra itt lesz. - simogatja meg gyengéden arcomat. 
- Az ön férje merre van? - teszem fel a már régóta foglakoztató kérdést.
- Eliott maga is üzleti ügyben utazott el, még tegnap. Ilyenek ezek a férfiak. - kacsint egyet játékosan, ami mosolyt csal arcomra. Pozitív felfogása ismét lenyűgöz. Minél jobban megismerem Paolinát, annál több tulajdonságot fedezek föl benne, ami példaértékű. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy talán nekem nagyobb szükségem van Paolinára, mint neki az én ápolásomra. 

Újra a közelében

Kedves Olvasók!

Tényleg nagyon szégyellem magam, hogy csak ilyen sokára tudtam újabb részt hozni és ennyire megvárattalak titeket. De reménykedem, hogy ez nem vette el a kedveteket, hogy továbbra is nyomon kövessétek a történetet. Bízom benne, hogy tetszeni fog nektek a mostani rész. Kellemes kikapcsolódást!

                                        

                                                                                                                                          Bianka

Két nap telt el azóta, hogy hazaérkeztem a csodás birtokra. Danielle szerette volna jobban megismerni családomat és a Hotelt, ami azonnal lenyűgözte, ezért úgy döntött kivesz egy szobát és marad pár napra. Nagyi, akit derűs jellemével azonnal megnyert, ragaszkodott hozzá, hogy a vendégük legyen. Ám pillantásával, ami felém küldött elárulta jobb szeretné, ha annál több lenne. Forróság öntött el miközben éreztem, hogy elpirulok és csak reménykedtem, hogy Danielle nem vett észre semmit.

Danielle lankadatlan kíváncsisággal, mintha csak egy múzeumba lenne járja körbe velem a birtokot, hagyva hogy egész nap én vezessem. Az est leszálltával, már csak egyetlen szoba marad, a kedvencem. Szándékosan hagytam utoljára nagyapám könyvtárszobáját, amely ekkortájt valóságos tündérországgá változik. Belépve az ajtón komor sötétségfogad minket. Hamar az ablakoz lépek, hogy elhúzzam a hatalmas függönyt, mely fátyolként takarta el a kinti világot. Hirtelen minden varázslatos lesz. A éljeli hold sugár fényárral borítja be a csöndes kis szobát, apró ezüstkereszteket szórva szét a levegőbe, mely megvilágítja az öreg könyves szekrények polcait, az ablaküveget és mindkettőnket. A látvány mindig megbabonáz. Lehunyva a szemem olyan mintha édesanyám lelke simogatna. Danielle elbűvölten tekint végig a kis helységen, míg megakad szeme a falon függő festmények egyikén.
- Ő bátyád?- mutat, egy szőke élettel teli fiút ábrázoló portréra, amit nagyapám becses ajándékként őrizget.
- Igen. Ő Alex Le Roux, az egyetlen testvérem. - hangomban szomorúság csendül fel.
- Mikor láttad? 
- Három hónapja, de olyan mint ha egy év is eltelt volna azóta. - válaszolok, miközben  kezemet nyakamhoz emelem, hogy ne lássa könnyekkel megtelt szemem.
- Hol van most? - érzem magamon kíváncsi tekintetét, majd nyugtalanság fog el.
- Messze...nagyon messze, valahol Los Angeles környékén. - válaszolok bizonytalanul.
- És mikor látod újra? 
- Attól félek sokára.
- Nem törődik veled?
- Éppen ellenkezőleg... - hangom egy pillanatra megremeg - Így akar megóvni, hogy közben távol van tőlem. - A szobára mély, nyomasztó csend telepszik. Másodpercek telnek el, úgy hogy némán hallgatunk. 
- Hasonlítasz rá! - jelenti ki gyorsan témát váltva. Elgondolkozva nézem a festményen lévő vidám, gondtalan fiatal arcot, ami Alex tinédzserkori alakját ábrázolja. Sokat változott. Tekintete sokkal komorabb és fáradtabb lett, ám alakja az idő során férfias, erős tárást nyert. 
- Úgy gondolod? És miben? -  tekintetem érdeklődve emelem fel rá.
- Többek közt ugyan olyan az áll vonalatok... itt - kezét óvatosan hozzáérinti arcomhoz és finoman végigvezeti ujjait államon, szívverésem felgyorsul és zavaromban csak késve felelek.
- Édesapánktól örököltük. - mutatok egy újabb képe, mely Őt ábrázolja. Tekintete rólam így apámra irányul, kezét pedig lazán visszacsúsztatja zsebébe. 
Aznap éjjel az ágyamba feküdve újra és újra visszaemlékeztem erre a néhány pillanatra, amely akár máshogy is alakulhatott volna.

Fáradtan ülök gőzölgő italom mellett a csöndes kis konyhahelyiségben, melyet nagyszüleim gondosan a hotel legeldugottabb részében alakítottak ki, távol a vendégsereg zajától. Pontosan ezért is kedvelem annyira ezt a helyet, ez csak a miénk. Négy nap telt el hazaérkezésem óta, ami tagadhatatlanul csodálatosan telt, Danielle és nagyszüleim társaságában, ám furcsa módon mégis nyugtalanul érzem magam. Mint aki nem találja helyét a világban. Rettentően hiányzik Jemma, akiben igaz barátra leltem, ám anyukája ápolása után újra az egyetemre kell koncentrálnia és majd csak Isten tudja mikor látom újra. Aztán ott van Paolina, akinek állapota felől azóta nem tudunk egyebet, mióta eljöttünk a szállodából. Aggaszt mi van vele. 

- Drágaságom, te már ébren vagy? - szeli át a csöndet egy döbbent női hang.

 - Jó reggelt Nagyi! -  mosolygok, majd kortyolok egyet a meleg folyadékból. Megáll mögöttem, majd puha karjait körém fonva átölel miközben egy puszit nyom fejem búbjára., ami jóleső érzéssel tölt el. Kislánykoromban köszöntött így reggelente.

- Csak nem ír kávé? - mosolyog miközben a gőzölgő bögre felé hajol és belélegzi illatát, ami  boldog emlékeket ébreszt benne csak úgy mint bennem. 

- De igen! Tölthetek? - kérdezem majd a kancsóért nyúlok, és kiszolgálom. Nagyokat kortyolunk, miközben tekintetét érzem magamon. Csöndben méreget.

- Adélie, drágám, megbántott valaki?  - kérdezi kétségbeesettem, miközben a gyengéden a kezemért nyúl. 

- Nem dehogy! Szó sincs ilyesmiről. - nézek bele kék szemeibe, ami az idők során elveszítette élénkségét. - Csak hát nyugtalanít a dolog, hogy mi lehet Paolina Montes-szel. - válaszolok egy aprót sóhajtva. - Tudod, akiről annyit meséltem.

- Tudom. - feleli, majd hosszan elgondolkozva így szól:

- Szerintem örülne neki ha meglátogatnád. Danielle biztosan szívesen elvisz téged és legalább kettesben lesztek egy kicsit. - játékosan kacsint egyet, majd elégedetten kortyol bele italába.  Pillanatnyi zavaromat döbbent csönd követi. Jól hallottam amit mondott? 

- Nagyi! Hiszen alig érkeztem haza. Nem bánnád ha máris itt hagynálak titeket? - kérdezem csodálkozva.

- Kicsikém! Természetesen boldoggá tennél ha itt maradnál, de most vagy fiatal és ezt ki kell használnod! Ráérsz majd még az öregeiddel lenni. - mosolyog, szeretete és megértése pedig végtelen hálával tölt el. 

Egy hét telt el azóta, hogy hazajöttem, most ismét úton vagyok Daniellel, aki,  természetesen szívesen vállalta magára a sofőröm szerepét, miután nénikéjét hazaengedték a kórházból. A hosszú és fárasztó utazás után, üdítő látványként tárult elém a hatalmas Montes kúria, távol a város zajától.  A sötét égbolt apró csillagai világították meg az elegáns épületet és zöldellő parkját. Az ajtóban egy mosolygós hölgy fogad bennünket, aki valószínűleg a házvezető nő lehet, majd bekísér minket és hellyel kínál a társalgóban. A lakás tágas terei klasszikus eleganciát és kifinomultságot tükröznek, melyben főleg a bézs és homokszín dominál. Még így az ablakon beáramló holdfényben is csodálatos. A házvezetőnő szerint Paolina sajnos igen gyenge volt, így korábban lefeküdt aludni. Ezt hallva mindketten úgy döntöttünk, hogy a fárasztó utazás után hamarabb lepihenünk, majd elköszönve jó éjszakát kívánunk egymásnak, én pedig elindulok a házvezetőnő után, fel az emeletre. A szoba, amit Paolina jelölt ki számomra pompázatos. Miután magamra maradok, ellenállathatatlan vágy tört rám, hogy az ágyamra huppanjak. Amint  testem a puha paplanba süpped szemeimre hirtelen ólomszerű súly nehezedik, majd nyomban el is nyom az álom.

- Kiasszony! - riadok fel e hang hallatán, melyet erőteljes kopogás kísér. Körülnézve a szobán, melyet az kora őszi nap sugarai reggelre még elbűvölőbbé varázsoltak, lassan összeáll a kép, hogy hol is vagyok valójában. Ekkor a hang újra megszólal az ajtó mögül.
- Kisasszony! 
- Tessék? - reagálok végre. 
- Bocsásson meg kérem, csak emlékeztetni akarom önt, hogy egy óra múlva reggeli az ebédlőben.
- Rendben! Köszönöm! - válaszolok, majd álmosan egy nagyot nyújtózok az ágyban, ekkor veszem észre, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el. Bizonyára nagyon fáradt lehettem. Magyarázom meg magamnak a dolgot, majd jót mosolyogva magamon, fürödni indulok és elkészülök a reggelihez.
Lenyűgözve sétálok végig a hosszú emeleti folyosón melynek végéhez érve egy hatalmas márványozott lépcsővel találkozok. Lesétálva rajta egy tágas térbe jutok, ahol Daniellebe botlok, amint telefonját nyomkodva ül egy kényelmes díványon. 
- Jó reggelt! - mosolygok. Hangom hallatán meglepődve feltekint, majd sietve feláll, hogy  viszonozza köszönésem. 
- Jó reggelt, Adélie! Hogy aludtál? - kérdezi egy mosoly kíséretében, majd közelebb sétál, miközben telefonját zsebébe csúsztatja.
- Nagyon jól, Köszönöm! Remélem nem késtem sokat! - pillantok felé bocsánatkérően.
- Ellenkezőleg! Mindketten hamarabb érkeztünk, mint Rick, ami nagy szó! - jelenti ki  büszkén nevetve, mire kikerekedik a szemem.
- Hogy? Riccardo itt van? - kérdezem az akartnál kétségbeesettebb hangnemben. A kellemetlen hír hallatán kiver a víz. 
- Bármennyire is elkeserítően hangzik Adélie, de itt lakom. - érkezik a nyers válasz hátam mögül. Rémülten fordulok meg, majd megpillantom a lépcső tetején álló Riccardot, aki mint egy utolsó simításként megigazítja ingujját, majd lazán lesétálva hozzáteszi:
- Legalábbis még fel nem épül az új házam. 
Hirtelen felbukkanása kínosan érint. Magamban átkozom a pillanatot, amikor megszólaltam. Ó bár ne mondtam volna semmit! Szégyenérzet és düh önt el, de ezt a legkevésbé sem  akarom kimutatni.
- Elnézést, hogy megvárattalak titeket a reggelivel. Anyánál voltam és megkért, hogy tolmácsoljam bocsánatkérését amiért kihagyja a reggelit. 
- Nincs étvágya? - kérdezi Danielle.
- Nincs. - érkezik a szűkszavú válasz, mely aggodalommal teli.
Az étkezőasztalon finomabbnál finomabb ételek sorakoztak, gusztusosan tálalva. Mindezek ellenére nem sok falat megy le a torkomon. Elment az étvágyam és szabadulni akartam egy személy jelenlététől, aki már az első találkozásunk során kinyilvánította ellenszenvét, mely hamarosan bennem is kölcsönössé vált. A hangulat fagyos, amit Danielle némiképp próbál oldani, ám kevés sikerrel jár. Befejezve végre a reggelit fellélegezve sétálok ki a helyiségből, ám Riccardo megakadályoz.
- Adélie! Édesanyám látni szeretne. - közli egyhangúan, de ez most csöppet sem tud elszomorítani. 
- Örülök. - válaszolok egy őszinte mosollyal az arcomon. Ezt látva, valami szokatlan vonás jelenik meg a férfi arcán, ám nem érdekel annyira, hogy elgondolkozzak annak jelentésén. Most csak is az érdekel, hogy végre láthatom a számomra oly kedves asszonyt.
Riccardot követve, hamarosan Paolina szobájának ajtaja előtt találom magam, majd belépve rajta földbe gyökerezik a lábam. A hatalmas tágas szobában fülledt levegő és komor sötétség fogad. Döbbent csalódottság ül ki arcomra, amit az ágyban fekvő gyenge hölgyre pillantok, és fájdalom hasít végig bennem, a felismeréstől, hogy  nyoma sincs annak az életvidám, erős asszonynak, akit korábban megismertem. 
- Adélie drága! - köszönt mosolyogva, amint meglát és minden erejét összeszedve próbál felülni, ám sikertelenül. Mindketten segítségére sietünk és felültetjük. Még fia serényen az ablakhoz siet frisslevegőért, addig észrevétlenül letörlőm könnyeimet.
- El sem tudom, mondani mennyire hálás vagyok, hogy itt vagy! Sajnálom, hogy ilyen elkeserítő állapotban kell látnod. 
- Paolina, kérem ne mondjon ilyet! - majd gyengéden megszorítom hideg kezét. -  Boldog vagyok, hogy újra láthatom és vendégül fogadott! Csodálatos az otthona. 
- Gondoltam, hogy neked is épp úgy fog tetszeni, ahogy nekem. - közli elégedetten majd fáradt arcát széles mosoly jelenik meg. - Láttad a kertet? 
- Még nem volt hozzá szerencsém. 
- Reméltem is! Majd magam mutatom meg! - lelkendezik.
- Eszedbe se jusson anyám! - jelenti ki Riccardo erőteljesen, aki mindvégig az ablaknál állva árgus szemmel figyeli minden egyes mozdulatomat, ezzel is nyomatékosítva felém bizalmatlanságát. 
- Örömmel megnézem, amint felépül! - szólalok meg mielőtt az asszony reagálna. - Ám biztos vagyok benne, hogy egy kis friss levegő csak jót tenne önnek! 
- Én pedig abban vagyok biztos, hogy nem használna anyámnak, ha idő előtt megerőltetné magát! - mondja ellentmondást nem tűrően, majd erőteljesen mellém lép.
- Nem látok abban semmi megerőltetőt, ha akár egy órácskát is, de kint ülhetne a friss levegőn, addig még süt a nap. - szállok szembe vele bátran, hogy megvédjem igazamat. 
- Maga nem az ápolónője, hogy megmondja, mi lenne jó neki! 
- Rendben. Akkor talán kérdezzük meg tőle. Hol van? - szegezem neki kérdésemet.
- Felmondott. - szólal meg kis szünet után.
- Valóban? Nos ezt meg tudom érteni! - jelentem ki gondolkozás nélkül. Szavaimat csönd követi és csak férfi arckifejezése láttán gondolok bele, hogy ezzel talán túlmentem a határon. 
- Bocsásson meg Paolina, most jobb lesz a távozom! - fordulok a tanácstalanul hallgató néma asszony felé, aki tehetetlenül hallgatta végig a fia és köztem lévő szócsatát. Megviselt tekintetéét látva, szégyenkezve harapok bele alsó ajkamba, majd kiviharzok.